Ebben a bejegyzésben a képzelő erőtökre szeretnék hagyatkozni, hogy miért az útközben fog kiderülni. :)
Képzeljünk el egy balett előadást, ha erre gondolunk, akkor eszünkbe juthat az operett színház, vörös székekkel, erős fényekkel, hatalmas régies csillárokkal. Ha az előadást képzeljük el, akkor sokszor színes ruhákra, grandiózus díszletekre és a klasszikus zenére gondolunk. A koreográfia általában kihívásokkal teli, a táncosok kecsesek, az arcukon pedig érzelmekkel teli kifejezéseket láthatunk. Minden egyes mozdulat üzenet a közönség számára, de mégis hogyan képzeljük el a táncosokat? Valószínűleg az első gondolataink közt magas, karcsú és vonzó táncművészeket képzelünk majd el, akik olyan könnyedén mozognak mint egy madárka, mégis emberfeletti erővel kell rendelkezniük, hogy némelyik figurát kivitelezzék. 
( New York City Balet: All Blanchine Winter)
(New York City Balet: All Blanchine Winter)
Most pedig ugyan ezt a képet próbáljuk meg elképzelni fogyatékosággal élő-sérült emberekkel...kerekesszékes, mankós táncosokkal. Biztos vagyok benne, hogy vannak akiknek ez már nehezebben megy, mert nem egy megszokott képet kell elképzelniük. Ha sikerült is, gondolom felmerül sok kérdés a fejekben. Például, hogy tud-e ugyan olyan kecsesen, szépen mozogni mint egy nem fogyatékossággal élő társa? Az előadás képes e megtartani azt a fajta hangulatot és érzetet mint amit egy színházi musical ad számunkra?
A Magyar Táncrehabilitációs Alapítványt azért hívtam életre, hogy ezeket a sztereotípiákat megpróbáljuk eloszlatni, valamint teret adni minden ember számára, hogy a táncművészetet megélhesse és ugyan úgy egy alkotás részese lehessen. Kifejezetten fogyatékosággal élő-sérült emberekkel inklúzívan előadásokat rendezni és lebontani az előítélet falait, talán ez az egyik legfontosabb küldetésem. Sokszor jut eszembe az a gondolat, hogy hol van az leírva, mi több megszabva, hogy egy alkotás csak akkor lesz lenyügöző, ha tökéletes testű előadóművészek alkotják meg?
Engem is mint mindenkit inspirálnak más történetek és személyek, most elhoztam nektek az egyik példképemet. Ebben a bejegyzéseben szeretném megmutatni, hogy amerikában hogyan foglalkoznak integratív táncterápiával és olyan táncművészeti előadásokkal, ahol együtt táncolnak sérültek és épek. Nyilvánvalóan, ha egy országban ez elterjedt és megszokott már nem is olyan nehéz elképzelni egy olyan előadást ahol szembesülünk azzal, hogy bizony nem vagyunk egyformák. :)
Amerikában azon belül New Yorkban található az Infinity Dance Theather (magyarul a végtelen táncszínház). Természetesen legfőbb célja ennek a társaságnak az, hogy megmutassák a színház és a tánc tényleg mindenkié. A tánctársaságot 1995-ben alapította Kitty Lunn az életváltoztató balesete után. Fogyatékosággal élők-mindenféle sérüléstípussal pl:kerekesszékesekkel klasszikus balett-modern és a jazz-tánc komponenseivel hoznak létre előadásokat. Lunn 8-éves korában ismerkedett meg a balett alapjaival majd többféle táncstílust kipróbált, később ez lett a szenvedélye, munkája, identitása. Ezt követően pedig felvételizett a Wasington balett társulathoz, ahol sikeres táncos vált belőle majd egyszer csak egy borzalmas balesetet szenvedett melyben eltört a háta és örökre kerekesszékbe kényszerült. Ennek ellenére elhatározta, hogy visszatér a tánchoz és nem adja fel álmát. Mint ahogyan minden balesetet követően neki is több éven keresztül rehabilitációra volt szüksége és végigküzdötte magát azokon a lelki folyamatokon is amik ilyenkor hullámoznak az emberben.
Az elfogadás egyik legnehezebb pillanata az volt, hogy kerekesszékben is megélhesse-teret adhasson annak, hogy így is képes fantasztikus előadásokat és koreográfiákat alkotni. Tudását melyet még balesete előtt szerzezte meg a klasszikus balettről, jazzről stb, azokat átültette kerekesszékes táncok kivitelezésére és képességeihez mérten elkezdett korográfiákat alkotni, hogy hű maradhasson a táncművészethez. Felismerte azt is, hogy az előadásokhoz sokat segít, ha a táncosok sport széket használnak melyek alacsonyabb háttámlákkal rendelkeznek ezáltal könyebbek, így az ugynevezett "ép" táncosok feltudják emelni őket, akár székkel együtt is. Sokszor padlón dolgoznak a sérült táncosok, kiszállnak a székekből, így kihasználják a színpad teljes területét. Lunn mostmár koreografál, előadásokat alkot, tanít, ezekben a helyzetekben sokszor szembesül azzal, hogy a táncosai gyakran küzdenek saját testérzetükkel vagy az aktuális hangulatukkal. Kitty Lunn a tapasztalatait és mantráit tanítja a táncosoknak:
Meg kell tanulniuk az adott testben és testtel dolgozi. Minden táncos teste eszköz arra, hogy valami fantasztikussat alkosson, ha utálod azt a testet valószínűtlen, hogy valami nagyszerűt alkothassál vele. Az egyik legfontosabb, hogy a korlátainkat elfogadjuk és megtanuljunk azokkal együtt élni. Idővel mindenki megtapasztalja ha mást nem, akkor az öregedés eljövetelével, hogy a testünk bizonyos kereteken belül működik.
(Infinity Dance Theather: Kitty Lunn)
Lunn szerint az egyik legfontosabb küldetése talán az, hogy azoknak az embereknek akiknek a teste nem úgy működik mint egy átlagos táncosnak, nekik is esélyük legyen megtapasztalni az alap klasszikus táncművészet technikáit és átélhessék a művészet ezen aspektusát. Szeretné megtanítani a fogyatékosággal élő táncosok számára, hogy a testük olyan dolgokra is képesek, amiket azelőtt álmunkban se gondoltak volna. Ez növeli az önértékelésüket az önbizalmukat tekintettel arra, hogy bizalmat és rutint szereznek abban, hogy képesek mozogni és új fénybe látni önmagukat. Ha valaki rendszeresen jár a táncórákra és a fellépések részese, akkor megtanul különböző légzéstechnikákat, amik elősegítik a nyugodtabb alvást és könnyedebb emésztést, több fajta táncstílust tanulhat, javulhat a ritmusérzéke, tér és időbeli tájékozódása.
Összeségében Lunn tánciskoláján és életútján keresztül arra jöttem rá, ha mindenki lehetőséget kap a tánc megtanulására, akkor minden embernek joga van megtapasztalni a művészetek átalakító erejét.
