Ebben a bejegyzésben szerettem volna megosztani veletek, hogy pandémia ide, pandémia oda, szuper átélni azt a helyzetet, amikor facebookon arról egyeztetek a Klubrádió egyik műsorvezetőjével, hogy mikor tudnék bemenni és mikor vennének fel az interjút, melyben ismét mesélhetnék az aktualitásokról. 

Kétségtelen, hogy számtalan embert tett tönkre a jelenlegi járványhelyzet, mely lassan egy éve a nyakunkon van. Borzasztó látni és hallani a hírekben, hogy egyre több étterem tulajdonosa nem tudja fenntartani magát és a vendéglőjét, vagy olyanokat is lehet olvasni, hogy egyre hosszabb sorok kígyóznak azokon a pontokon, ahol ingyen osztanak ebédet azoknak a családoknak és személyeknek, akik lehet napi szinten nem is jutnak meleg ételhez. 

Nekem szerencsém van és nagyon hálás lehetek, hogy olyan partnerekkel dolgozom együtt, akik emberségből igazán jelesek, sőt nekik fontos, hogy amit csinálnak azt profi szinten csinálják. Nálam az a helyzet állt elő az első hullám idején még tavaly márciusban, mint a legtöbb embernél a totális leállás jellemezte a munkámat, az idősek otthonai nem engedtek be magukhoz, hiszen akkoriban még foglamunk se volt mivel jár együtt a kínából beszivárgó COVID-19. Nekem három hónapig tartott a leállás, aki ismer az tudja hogy egy picit túlpörgős a személyiségem, így képzelhetitek számomra milyen kínlódás volt megélni a leállást.

Én nagyon szeretek alkotni, gyarapodni, hatást előidézni az pedig cselekvést igényel.

Viszont most, így visszanézve tudjátok mire jutottam? 

Arra, hogy nagyon sokat tanított nekem az a három hónap, arról hogy én is eltudjak kicsit csendesedni és azokra a dolgokra fókuszálni amire előtte sose volt időm. Vagy talán lehet, nem is nagyon igyekeztem azon, hogy legyen időm azokra a dolgokra. Majd egyszer csak feloldódtak a karantén szabályok és, ahogyan megérkeztek az első melegebb napok és beköszöntött a nyár úgy kezdett meg-meg csörreni a telefonom:

-"hogy mikor folytatjuk a közös munkát". Hangzott el nem egy idősekkel foglalkozó otthon vezetőjétől. Őszintén?! Büszkeséggel töltött el, hogy nem felejtettek el a három hónap alatt és ezek szerint van értelme a munkámnak. Sose gondoltam volna, hogy egy világ méretű pandémia fog erre rávilágítani. Aztán hamar rájöttem arra, hogy lesznek olyan otthonok és szervezetek (fogyatékosággal élő/sérült személyekkel foglalkozó egyesületek), akikkel a későbbiekben sem fog visszaállni a rend és nem dolgozunk majd együtt. Már csak azért sem, mert a nyáron egyre több olyan cikk jelent meg melyben arról lehetett olvasni, hogy például a Down-szindómával diagnosztizált emberekre sajnos ez a vírus sokkal erőteljesebben és gyorsabban hat, mint azok számára, akiket nem diagnosztizálnak valamilyen sérüléssel-fogyatékosággal. Így ennek következtében rájöttem, hogy nekem bizony gyorsan kell lépnem, új szervezeteket és partnereket keresnem, ha nem szeretnék éhen halni a hónap végére. Neki is kerekedtem, őszintén ilyenkor nincs nagyon időd arra, hogy sajnáltassad magadat... azt meghagyom azoknak, akik szeretik hogy szomorúan nézzenek rájuk, és sablon szövegeket mondjanak nekik:-" Jajj szegény, biztos nehéz lehet." 

Engem ettől a hideg ráz, mert tudom jól, hogy nem kerülök jobb helyzetbe vagy nem fogom még csak jobban érzeni se magam, ha valaki szánakozva vagy sajnálattal néz rám. Ennél keményebb fából faragtak engem, így elkezdtem új helyeket keresni. És mielőtt felmerül minden kedves olvasóban a kérdés, hogy átgondoltam-e ezzel a hihetetlen nagy optimizmusommal a helyzet súlyosságát, a válaszom az ,hogy igen át.

Mint azt már fentebb említettem ahhoz, hogy alkothass cselekvésre van szükség, így esett meg hogy rájöttem nem ülhetek otthon és várhatom a sült galambot a számban. Természetesen voltak sikeres és sikertelen próbálkozásaim, azt gondolom ez így normális, lettek új partrnereim amire igazán büszke lehetek, hogy augusztus végére, szeptember elejére mire kezdett betörni a járvány második hulláma én új partnerekkel is büszklkedhettem. Nyilvánvalóan voltak elutasító otthonok is, akik közölték a helyzetre való tekintettel nem szívesen próbálnának ki új mozgásos táncos terápiás foglalkozásokat jelenleg. 

Édesanyám azt tanította, hogy ha kidobnak az ajtón, akkor bizony van még az a bizonyos ablak, ahol szépen bemászhatok. :) Talán az egyik olyan tanítása, amit egy életre el kell raktároznom, hogy könyebben éljem meg a mindennapokat. Szóval szeptemberben én gőzerővel dolgoztam új és régi partnerekkel együtt, ahogyan fokozódott a helyzet egyre inkább úgy éreztem, hogy felelőséggel tartozom én is a csalátagjaim és a tanítványaim felé.  (A tanítványaim akiknek jó része 60 feletti ugyebár). Így beszereztem védőfelszerelést egy kezeslábast, orvosi maszkot és arc pajzsot is. Nem mondom, hogy könnyű órát tartani egy ilyen felszerelésben, de egy biztos nagy valószínűséggel nem leszek hordozó és nem adom át a szüleimnek, akik már hatvan felettiek, valamint nem én viszem be és adom át a tanítványaimnak a korona vírust. (pontosítva, ha így is lenne csökkentem ennek az esélyét a felszereléssel)

Ahogyan fokozódott a helyzet egyre több cikk jelent meg az interneten ami zúdult rá az emberre, majd egyre szigorúbb intézkedések jelentek meg, elöszőr csak annyi,volt hogy lehetséges vissza állítják az időseknek a vásárlási sávokat, aztán ha emlékeztek rá be is vezették ismétleten, majd pár hét múlva eltörölték, később látogatási tilalmat rendeltek el az idősek otthonaiban, végezetül pedig az egészet az koronázta meg, amikor életbe lépett a kijárási korlátozás este 8-órától. 

A helyzet egyre csak fokozódott, ezek az otthonok pedig kitartottak mellettem én pedig mellettük. Jóban rosszban együtt. Joggal tehetitek fel a kérdést, hogy de miért?

A válasz, ha jobban elgondolkozunk igen egyszerű:

Azért, mert ezekben az otthonokban az idősek el lettek szigetelve a külvilágtól, míg a nyáron még kijárhattak a mozgékonyabb idősek és egy kisebb bevásárlást elintézhettek maguknak a közeli boltban, addigra ősszel megfordult minden és ahogy lehulottak az első levelek a fákról, úgy fordult át az ő életük is egy sokkal távolságtartóbb, hűvösebb világba. Ahol már nem jártak be a hozzátartozók látogatni, ahol már nem járhattak be a fodrászok, pedikűrösök segíteni az életüket, hogy legalább azt a kort amit az ember nehezebben visel már szépen és csinosa tölthessék. Viszont a partnereim, egy része úgy gondolta, hogy nem veszik el a lehetőséget attól, hogy ha már bizonyos szolgáltatásokat le kell mondaniuk, a hozzátartozók, szeretteik pedig be se tehetik a lábukat az otthonokba, maximum csomagot küldhetnek a szüleiknek, nagyszüleiknek. Akkor legalább a heti egyszeri táncterápiát nem veszik el a nagyiktól, hiszen joguk van ahhoz, hogy boldogan és egészségben töltsék el utolsó éveiket. Ezekben az otthonokban a vezetők úgy érzik, hogy szeretnének mindent megadni annak érdekében, hogy a hozzátartozók úgy érzezzék helyesen döntöttek, amikor az adott idősek otthonát választották. 

Nos ezekről és ennél még sokkal többről beszélgettünk a Klubrádió: Vény nélkül című műsorában Lay Viktoriával, aki a műsor szerkesztője, riportere és egy biztos szakmailag kikezdhetetlen. Felkészült volt utána olvasott a munkásságomnak és azt érezetem a beszélgetés alatt, hogy egy profi szakemberrel állok szemben. Köszönöm a közös munkát és a lehetőséget, hogy ismét nyitottak voltak arra amivel foglalkozom. 

Azzal, hogy a TÁNC MINDENKIÉ!