A múltkori bejegyzésben olvashattátok, hogy a La Femme magazin az ötven tehetséges magyar fiatal számára rendezett partit és elmeséltem, hogy milyen volt a hangulat (szuper:)))  http://tancrehabilitacio.blog.hu/admin/post/edit/12586575 

Most ismét ezzel kapcsolatban szeretnék büszkélkedni még egy kicsit: a Budapesti USA Nagykövetég is gratulált, hogy bekerültem a tehetségesek közé a facebook oldalukon osztották meg és írtak kedves szavakat – ez életem egyik legnagyobb megtiszteléssel járó pillanata.

De hogy mi közöm van a budapesti USA követséghez? Az egész onnan ered, hogy számomra nagyon fontos a tanulás, hogy folyamatosan képezzem magam, minden érdekel és nem csak az, ami közvetlenül a szakmámmal kapcsolatos. Napi szinten szeretem olvasni a híreket, képben lenni a világ eseményeivel, de az emberi jogok, civil szervezetek és önkéntesség is közel áll hozzám.

Szóval az információk beszerzése a netről nálam napi rutin szerves része, a szimpatikus pályázatok, programok nézegetésével (is) sok idő megy el, de szerintem ennek minden másodperce megéri. Ezek a programok ugyanis páratlan lehetőségeket kínálnak a fiataloknak, hogy előrébb jussanak az életükben, hiszen önmagunk megismeréséhez sokat kell látni a világból, még többet tapasztalni, beszélgetni, ismerkedni, nehézségeket legyőzni, problémás helyzeteket kezelni...

Na szóval én is pont így kerültem az Egyesült Államok Budapesti Nagykövetségére:) Tavaly ugyanis jelentkeztem hozzájuk és részese lehettem a követség által indított Roma Gyakornoki Programnak, és ez életem egyik meghatározó élménye volt. Fantasztikus tapasztalat volt a csapat tagjának lenni és persze rengeteget tanultam, értékes emberekkel találkoztam, néha beláthattam a színfalak mögé, és nagyon nem utolsó sorban hatalmas fejlődést hozott az angolomon. Közönség előtti beszédet, előadásmódot tanítottak, angolóráim voltak, amelyeken kifejezetten politikai és üzleti angolt tanulhattam és nem utolsó sorban a prezi programot is megtanították nekem..de a lényeg, hogy mindezt amerikai hozzáállással. Vagyis közvetlen hangulatban, elképesztő szakmai hozzáértéssel, precízen felépített rendszerrel, korrekt, de teljesíthető elvárásokkal, de mindenek előtt emberközpontú hozzáállással és példa értékű empátiával. A program zárásaként például egy aktuális témát kellett feldogozni és előadni Colleen Bell Nagykövet Asszonynak, aki akkor betöltötte a nagyköveti posztot. Már akkor is nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy ennyi időt szánt arra, hogy személyesen foglalkozzon a program résztvevőivel - ott dolgoztam így tudom, mennyire feszített programja volt.

 De ugyanígy, vagyis egy neten talált lehetőség segítségével jutottam el annak idején, sok évvel ezelőtt az USA-ba nyelvet tanulni, és Barcelonában is éltem egy évet az Európai Önkéntes Szolgálat jóvoltából, angolt tanítottam hátrányos helyzetű spanyol gyerekeknek. És én meg felszedtem némi spanyolt a gyerekektől:)

Azt hiszem hogy ma a huszonéveseknek rengeteg lehetőségük van, számtalan érdekes hazai és nemzetközi program indul, amivel akár a szakmán belül, vagy egészen más szinten is képezhetik magukat. És valljuk be őszintén, fontos, hogy ezek a programok szinte kivétel nélkül támogatott projektek, tehát minimális kiadással járnak a gyakornokok számára, sőt van olyan program is, ahol fizetést biztosítanak. Sok izgalmas lehetőség van, nyitott szemmel kell járni, nézelődni a neten. Én most a poszt kapcsán ránéztem az USA nagykövetség oldalára és egyből találtam egy aktuális és izgalmas, egyetemistáknak számára kiírt gyakornoki programot, ahol bepillantást nyerhetnek az USA külpolitikájába, diplomáciájába.    

                                    https://hu.usembassy.gov/hu/embassy-hu/jobs-hu/internships-hu/

Így én arra buzdítok mindenkit, hogy jelentkezzen bátran, akinek van lehetősége rá (más nem nagyon kell:), biztos nem fogja megbánni: a személyiséget, tudást és a kapcsolatrendszert is fejleszti, mindenképpen előnyödre válhat az az energia, amit egy ilyen programba teszel. Nem mellesleg a követség nem csak egyetemistáknak, hanem számos más célcsoportnak is biztosít nagy volumenű lehetőségeket. Ilyen például az is, hogy nemrégiben tíz magyar cégnek segítettek, hogy Washingtonban egy befektetési csúcstalálkozón vegyenek részt. Vagy például egy egész más terület: civil szervezetvezető munkatársainak 6-18 hónapos szakmai ösztöndíjprogramot biztosítanak.

 Na de visszatérve rám: én a követségi gyakornoki programja mellett számos, kimondottan szakmai programon is részt vettem külföldön és ezek elképesztő hasznosságát szeretném kiemelni. Az alternatív táncterápia lehetőségeivel Finnországban, illetve az oregoni székhelyű DanceAbility Teacher Certification európai oktatási programjában vettem részt. Ez utóbbi azért igen fontos, mert az alternatív rehabilitáció, illetve integráció szempontjából egyértelműen az USA jár elöl, ott például már az 1970-es években megálmodták és elkezdték kidolgozni az integratív táncterápiát, amely kifejezetten sérült-mozgásfogyatékos emberekkel foglalkozik. Illetve azt is lehet rólam tudni, hogy Carl Rogers személyközpontú amerikai alapokon nyugvó iskolában érettségiztem.

                                                        ( A kép a wikipédia oldaláról lett lementve)

Ahogy láthatjátok, nem nagyon szoktam unatkozni:) Bár még csak 26 vagyok, de abban már most biztos vagyok, hogy minél többet látok a világból, minél több kultúrával, emberrel ismerkedem meg, dolgozok, vagy csak beszélgetek velük, annál több leszek magam is, könnyebben fogadom be a világ összetettségét, s az is sokkal nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyi mindenben kell még fejlődnöm.

Ezért is hiszek az egész élet át tartó tanulásban, az újra való nyitottságban, a folyamatos fejlődésben. És abban is, hogy rengeteg lehetőségünk van, hogy kipróbáljuk magunkat, hogy végül megtaláljuk azt, amivel egy életen át szeretnénk foglalkozni. Nekem ez a TáncRehabilitáció, és azért dolgozom, hogy minél több ember megismerhesse és minél több embernek segítséget nyújtson. Mert a 'Tánc Mindenkié' :) 

Nemrég láttam ezt a videót a neten és annyira látványosnak találtam, hogy gondoltam érdemes lenne erről a témáról írni egy bejegyzést. :) A videó remekül illusztrálja ugyanis, hogy milyen károkat tehetünk magunkban, ha rossz tartással terheljük a gerincünk - és a legtöbbször észre sem vesszük, amikor hibázunk.

Nem csoda, ha napjainkban egyre több embernek van gerinc problémája a mozgásszegény életmód és az ennek is köszönhető rossz tartás következtében. De mire kellene leginkább figyelnünk, hogy csak a lehető legkisebb mértékben terheljük a gerincet?

Véleményem szerint az egyik legfontosabb az egészséges életmód, ami tartalmazza a rendszeres mozgást és a tápanyagokban gazdag étrendet. Amiről viszont keveset szoktunk beszélni, az a prevenció, a sérülések megelőzése, az izmok, ízületek védelme, és nem csak a sportolóknál. Ezért is hoztam ezt a videót, mert jól demonstrálja, hogyan NEM emelünk SOHA, még könnyű tárgyat sem. :) A gerinc ízületeit, izmait ilyenkor nagy nyomás alá helyezzük, és ezzel túlterheljük az ágyéki gerinc szakaszát (derék), ami az egyik legsérülékenyebb területünk. Már csak ezért is figyelnünk kell a testünkre emelés közben.

A rosszul kivitelezett emelés az egészséges gerincet is durván megterheli, hát még az átlagos derékfájóst, akinek már alapból rossz a tartása, túl laza a fenékizma, vagy ferde-görbe a háta… Nem túl jó, hír, hogy statisztikák szerint Európában a felnőtt lakosság 90 százalékának van valamilyen gerinc vagy mozgásszervi problémája. Nem ártana ezen a statisztikán változtatnunk. :) Ehhez segítségképpen jöjjön néhány fontos alapinfó a gerincről, nem latinul és nem kínaiul, próbáltam egyszerűen, példákkal és képekkel alátámasztva, magyarul. :)

A gerinc három irányba tud mozogni: előre-hátra, oldalirányba vagyis balra-jobbra, és képes még a tengelye körül elfordulni, csavarodni. Már ebből is látszik mennyire összetett mozgásra képes a gerincünk és milyen izommunkára és ízületi mozgékonyságra van szükségünk. A gerincoszlop rugalmasságát és szilárdságát az erős szalagok, az ízületek valamint a porc korongok adják.

Az előre és hátra hajlásnál a legnagyobb elmozdulás a gerinc nyaki és az ágyéki (derék) szakaszán történik. Egyénenként változik, kinek mennyire mozgékony a háta, de ez természetesen függ a rendszeres mozgástól és életmódtól is - gondoljunk csak bele, mekkora különbség lehet egy balettművész és egy átlagos irodista testtartása és hajlékonysága között.

A gerinc alapvetően S alakú és négy szakaszra osztható: 1 nyaki szakasz, 2 háti szakasz, 3 ágyéki szakasz, 4 medencei szakasz. Azt nem árt tudni, hogy testünkben a gerinc ágyéki szakasza viseli a legnagyobb terhelést (az ágyéki szakasz porckorongjain mért nyomás fekvő állapotban 25, állva 100, ülve 140 kg), ezért is fontos a prevenció és az, hogy az ember tudatosan figyeljen a testére.

Az emberek többsége olyan munkahelyen dolgozik, amely sok ülést igényel, ráadásul jellemzően a számítógép előtt. Nekik fontos lenne, hogy a monitor megfelelő magasságban legyen, vagyis lehetőleg a képernyő felső harmada legyen egyvonalban a szemtengellyel. A széknek nem csak kényelmesnek, de ergonomikusnak is kell lennie: a combunknak végig fel kell feküdnie, a térdünknek derékszöget kell bezárnia a combbal, a talpnak a földön kell nyugodnia.

A hát egyenes és fontos, hogy a keresztcsont minél közelebb legyen a támla tövéhez, a fej pedig szépen egyenesen meghosszabbítja az gerinc képzeletbeli tengelyét. Ülés során sokszor a nyaki szakasz nagyon előre helyeződik (vagyis a fejünk előre lóg), és ha hosszú távon így terheljük, akkor ez deformitáshoz vezethet. Szintén maradandó elváltozást okozhat, hogy ülőmunkánál C alakban görbül a gerincünk, ezért különösen fontos az egyenes hát. Egy átlagos ember 7 kilós feje akár 12 kilót is nyomhat a gerincre, ha rosszul tartja azt ülés közben. Az ékpárna sokat segíthet, használatakor a medence picit előre billen, hogy megmaradjon a gerinc természetes íve.

Az álló munkára áttérve, mindenek előtt nagyon fontos a jó cipő, amiben 6-8 órát is kényelmesen el lehet tölteni. Egy lúdtalp vagy bokasüllyedés is kihat a tartásra és akár a  gerincre is, de ha valakinek minimálisan rövidebb az egyik lába, annak is lehet okozata a fájós hát. Szerencsére erre már remek, személyre szabott betéteket lehet kapni, de egy ortopéd orvossal sem árt konzultálni. Fontos még, hogy az a cipő, ami nyom, idővel a lábat is  deformálja, ami ellen nincs segítség. Jó tesz viszont állás közben tudatosan cserélgetni a lábon a súlyt, hogy ne egy oldal legyen terhelés alatt folyamatosan.

Az alvásról, a pihenés közbeni testpozíciókról is szeretnék pár szót ejteni: naponta legalább 6-8 órát alszunk és ha mindezt rossz pozícióba tesszük, akkor akár azzal is hozzájárulhatunk a derékfájáshoz. Valószínűleg furcsának tartjátok, de a háton alvásnál vagy nagyon lapos párnán kellene aludnunk vagy nem kellene egyáltalán párnát használnunk, hiszen így kerül a nyak eredeti pozíciójába. Az sem utolsó szempont, hogy így, vagyis hanyatt fekve a legkönnyebb szervezetünknek lélegezni. Szóval háton alvók ti nyertetek, csak az a fránya horkolás ne lenne. :)

Oldalt fekvés: a derék fájósoknak van egy jó tippem, hogy oldalt fekve a comb és a térd közé egy vastagabb párnát kell helyezni, hiszen ez által alátámasztjuk a felső láb súlyát és nem fogja lefelé, vagy előrefelé húzni a csípőt, vagyis tehermentesíthető az egész csípőtájék :)

Az oldalt fekvést szokták ajánlani állapotos kismamáknak is hiszen a hason felvés számukra lehetetlen, a hanyatt fekvésnél pedig megfájdulhat a derekuk, ezért kizárásos alapon nem nagyon marad más, mint az oldalfekvés :) Több szakember is azt javasolja, hogy oldalfekvésben szerencsésebb a jobb oldalt választani, hogy a szívet ne terheljük feleslegesen. Bár pontosan tudom milyen jó hason aludni, hiszen többnyire én is ezt teszem, de rossz hírem van nekünk: nagyon nem tesz jót a gerinc nyaki szakaszának, hiszen megtöri, valamint a gyomornak sem ideális a nyomás, különösen egy kiadósabb vacsora után. Viszont erre is van megoldás, mint mindenre megfelelő alátámasztás kell biztosítani a nyaki és a medence szakasznál, hogy kiegyenlítsük a testünk homorulatait és ne fokozzuk a megtört szögeket. 

A pozíció mellett fontos még a matrac minősége is, a pihentető alvás érdekében és a hátfájdalom enyhítésére érdemes alaposan utánaolvasni a témának vásárlás előtt.

Tudom, hogy nem könnyű hirtelen a helyes ülést, a megfelelő tartást vagy éppen az egészségesebb alvási pozíciót megszokni, de azért némi odafigyelést mégiscsak megér az egészségesebb és kevesebb fájdalommal járó életmód. A jó hír tehát, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen, vagyis foglalkozni kell azokkal a területekkel (nyaki, háti fájdalom) amikre sokan sokszor csak legyintenek, hogy majd elmúlik, meg már régóta fáj, nem veszélyes...de igen, veszélyes. Egy kis fájdalom egyfajta jelzés a szervezet részéről, hogy valami nincs rendben. Ha megkeressük az okát és teszünk ellene, akkor nem csak a fájdalom szűnik meg, hanem kicsit előre is dolgozunk az idősebb korban, a porcok, ízületek kopása, illetve az izmok leépülése miatt óhatatlanul jelentkező ízületi és derékfájás ellen.

A legfontosabb, hogy rendszeresen mozgassuk a gerinc melletti izmokat, figyeljünk oda a helyes tartásra. Természetesen a rendszeres testmozgás, a sportolás a legjobb megelőzés, csak éppen nagyon nem mindegy, hogy ki milyen sportot választ. Figyelembe kell venni a súlyt (vagy éppen túlsúlyt), a fizikai aktivitást, az életkort, a munkahelyet és az egyéni képességeket is. Ehhez is nyugodtan ki lehet kérni, sőt inkább ajánlott egy szakértővel konzultálni. A rossz tartás, vagy már egy enyhe deformitás miatt nagy kárt lehet okozni a testben, ha éppen olyan sportágat választ valaki, ami ráerősít az egyébként is problémás területekre. Ez sokszor a laikusnak fel sem tűnik, ezért fontos, hogy amennyiben bármilyen problémát észlelünk, fájdalmat vagy rendellenességet érzékelünk, azonnal szakemberhez kell fordulni, mielőtt a nagy lelkesedéssel megkezdett mozgás visszafordíthatatlan kárt okoz a testben. De szóba jöhetnek még a különböző táncos és zenés mozgásformák is, és most nem az ugrálós és súlyokat alkalmazó aerobikra és társaikra gondolok, hiszen az megterhelő lehet a gerincpanaszosok számára, hanem egy jó jazz órára, gerinctornára, jógára vagy éppen egy tai chi-re. Bár remek lehetőség a TáncRehabilitációs foglalkozás is. :)

Mert a Tánc Mindenkié. :) 

A Downosok

Szeretném kicsit részletesebben is megosztani Veletek, hogy mit is jelent pontosabban a TáncRehabilitáció. Ezt legjobban talán a Down Alapítványnál tartott közösségi órámon keresztül tudom megmutatni.

Az Alapítvánnyal úgy kerültem kapcsolatba, hogy a Facebook-on található szakmai oldalamon, ahol több éve folyamatosan nyomon lehet követni a tevékenységemet, láttak egy videó, amin osztom az észt.:) 

Fantasztikus élmény és nagy megtiszteltetés, hogy az alapítvány felkeresett, hogy szeretnék kipróbálni a Táncrehabilitációs módszert az egyik támogatott lakhatási intézményükben.  Ez egyfajta opciós kikapcsolódási forma számukra (kis rábeszéléssel többnyire mindenki le is jön a terembe:), és persze nagyon hasznos is: a társaság kisebbik része 30-év alatti – nekik azért fontos a táncos foglalkozás, mert a mozgáskultúrájuk javításával az állapotuk, az életminőségük is javulhat és fejlődhet. Az idősebbek két csoportra oszthatóak vannak a középkorúak és a 60-év felettiek. A középkorúaknál szintén a fejlesztés a fő cél, hogy amennyire lehet megadjuk a lehetőségek annak, hogy kihozzuk a maximumot belőlük az időseknél pedig kifejezetten a prevenció és a szinten tartás a meghatározó. És persze a közösségi élmény mindannyiunké, a jó hangulatban eltöltött idő önmagában erősíti a csoportot és az egyént és persze a fizikai teljesítmény jótékony hatása sem maradhat el.

 Tánctanár vagyok, aki igyekszik napsugarat csempészni az életükbe, nem pedig önkormányzati hivatalnok, aki Down-szindrómás mozgáskorlátozott személyek ügyében jár el. Vidám ember vagyok, igyekszem a jókedvet a környezetemre, a tanítványaimra  is átragasztani, így azon sem nagyon lehet fennakadni, hogy a mozgásukban korlátozottakat bicebócának nevezem – mint ahogy a legtöbb érintett szülő is így nevezi gyermekét. Down-szindróma rövid leírása egyébként az, hogy egyfajta születési rendellenesség, a 21-es kromoszóma pár egyik tagjának többletére visszavezethető rendellenesség és ennek következménye a visszamaradottság, ami enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékosság és különböző testi rendetlenségekben nyilvánul meg. Sokan azt hiszik, hogy minden Downie egyforma, de ez nagyon nem így van: a Downik között ugyanúgy nincs két egyforma, mint a jobbkezesek között. Az én tapasztalatom az, hogy ők ugyanolyan emberek, mint bárki más. Nagyon gazdag az érzelmi intelligenciájuk és magas szinten kimutatják érzelmeiket, sokszor jóval őszintébben és erőteljesebben mint a „normális” emberek – én ezt semmiképpen sem gondolnám fogyatékosságnak :) Bár az egy jó kérdé, hogy mi is számít normálisnak? :) 

Na de visszatérve az órára: amikor először találkoztam az alapítvány vezetőjével és megmutatta az otthont, nagyon pozitív csalódás ért. Nagyon szép, tiszta, rendezett, kimondottan igényes az egész belső és szakemberekben sincs hiány, hiszen van gyógypedagógiaiasszisztens, szociális munkás,ápolónő, masszőr ... és most már TáncRehabilitációs szakember is :) Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy Magyarországon ilyen fejlett alapítványi otthonok is léteznek.

Az óráimat a kis aerobik/táncteremben tartjuk (amúgy konditerem is van, rengeteg eszköz, sőt még személyi edző is!!!), általában teljes létszámban 10-en vagyunk az órán,  de azért előfordul, amikor elképesztő indokkal vonja ki magát valaki az órából, a múltkor például Hajni közölte: „nincs kedvem, meleg van, nem megyek táncra”. Most erre mit lehet mondani, de komolyan, ennél őszintébb nemet rég hallottam.

Természetesen nagyon izgultam az első találkozásnál, hogy olyan órát nyújtsak, ami elsősorban tetszik a Downiknak és emellett a megfelelő mozgásformát is megtartsuk. Persze ez nem olyan egyszerű, ha visszagondolok az első alkalomra, amikor kissé távolságtartóan, a maguk természetesen naiv őszinteségével fogadtak (olyan kérdéssel pl hogy „te vagy Sára, aki táncot fog tanítani? –nagyon cuki:)), akkor attól már nagyon messze járunk, hiszen vannak páran, akik óra előtt vagy után már megölelnek – én ennek nagyon örülök, imádom őket.

Én minden órát egy kis beszélgetéssel kezdek, ahol elmesélik nekem mi történt velük az utóbbi időben, hogy érzik magukat...persze ezt nem csak nekem mesélik, hanem egymásnak is. Aztán jön egy alapos bemelegítés, átmozgatás, amivel felkészítjük a szervezetet az intenzívebb mozgásra és a vérkeringést is fokozzuk. Ezután koreográfiát gyakorlunk, majd ritmus- illetve mozgásfejlesztés, labdás gyakorlatok következnek...alapvetően a mozgáskoordinációval stimuláljuk a központi idegrendszert és fokozzuk az agyi tevékenységet. Végül van egy kis erősítés és nyújtás és már vége is az órának, úgy vettem észre, hogy a Downik kb ugyanúgy másfél óra után fáradnak el, mint a bárki más. Viszont azt is észrevettem, hogy nagyon megzavarja őket, ha valaki váratlanul belép a terembe, teljesen dekoncentráltak lesznek tőle, illetve az új dolgoktól szinte mindig idegenkednek. Na de ki nem? :)

Viszont mivel már beépült az életükbe a foglalkozás, így várják az óráinkat és emlékeznek a mozdulatokra is. Legutóbb az egyik kis tanítványom jött oda hozzám óra előtt és büszkén mutatott  egy múlt órán tanult mozdulatot és kérdezte: -„lesz ma ez is?”.

Ezek azok a pillanatok, amiért azt érzem, hogy van értelme és komoly hatása van a munkámnak, jó úton járok és érdemes feltenni az életem erre:). A legutóbb Peti okozott nagyon boldog perceket (ő szerepel a videóban utolsóként), hiszen az elején elég nehezen értelmezi és hajtja végre a gyakorlatot, de némi segítséggel végül sikerül megoldania, hogy a kezét és a lábát egyaránt koordinálja – ki lehet próbálni otthon mennyire megy könnyen:) S ugyan ezek csupán apró lépéseknek tűnnek, de hosszú távon ezekből áll a fejlődés, és jó látni, hogy működik a rendszer, amit kitaláltam és a tánc alapú mozgásforma segít jobbá tenni a Downik életét is. Mert a tánc mindenkié:)

Nem ezt terveztem második bejegyzésnek, de annyira pozitív és aktuális, hogy minél előbb szeretnék beszélni róla. Most láttam, hogy a La Femme magazin 50 Tehetséges Magyar Fiatal programjának online felületén látható a velem készített bemutatófilm.

Ezt a programot a La Femme magazin hívta életre. Az idei a harmadik évad, és igen én is bekerültem :).  

Ez azért is nagy dolog, mert több mint ezren jelentkeztek és ebből többszörös rostálás után maradtunk 50-en, akik fél éves mentor programot kapunk segítségül.  Az én mentorom Tiszttartó Titusz médiaszakember, a Class fm korábbi programigazgatója, aki segít nekem fejlődni emberileg, szakmailag, de legfőképpen kommunikációban. 

Nagyon boldog vagyok, hogy részese lehetek ennek a programnak, hiszen nagy terveim vannak, s ehhez rengeteg ötletre, impulzusra, segítő energiára van szükségem. A La Femme biztosítja, hogy az ötven tehetség időnként találkozzon és kevésbé hivatalos keretek között is beszélgessünk, mint például pár nappal ezelőtt a kiadó kertjében rendezett kerti partin, ami nagyon jól sikerült és hasznos beszélgetéseket folyathattam társaimmal, de azért jól is éreztük magunkat.:)  Imádom a saslikot. :) 

De visszatérve a videóra: eléggé izgultam a felvétel előtt, leginkább azért, mert annyi mindennel foglalkozom, hogy azt nem könnyű frappánsan és röviden összefoglalni. Meg azért is, mert a videó előtt még fotózás is volt. :) 

A felvétel alatt beszéltem is sok mindenről, de azért a szerkesztőknek sikerült úgy összerakni az anyagot, hogy az másfél percben elég jól megmutatja a lényegét annak amit csinálok és valamelyest megismerhető belőle a gondolkodásmódom és az értékrendem is.  

Mióta részese vagyok a programnak sokat gondolkoztam azon, hogy mit is jelent az,hogy tehetség, Őszintén szólva még mindig nem vagyok abban biztos, hogy ezt egyértelműen definiálni lehet, viszont ahogy egyre többet találkozom a többiekkel, egyre jobban megismerem őket, egyre tisztábban kirajzolódnak olyan jellemzők, amiben közös pontot vélek felfedezni valamennyiünkben. Például, hogy kitartóak vagyunk és törekszünk elérni a céljainkat. Vagy hogy mennyire hiszünk abban, amit csinálunk, és fantasztikus élmény mikor őszintén rácsodálkozhatunk, hogy nagyon hasonló szakmai nehézségekkel állunk szemben, miközben nagyon eltérő területen dolgozunk. De a legjobb, amikor a valaki frappáns ötleted ad arról, hogyan oldotta meg ő az adott helyzetet. Szerintem mindannyian azért küzdünk, hogy teremtsünk valami innovatívat és nyomot hagyjunk magunk után. 

Egy ilyen videóban sajnos nincs elég idő arra, hogy részletesen kifejtsem a gondolataimat, de van itt néhány dolog, ami kimaradt és én nagyon fontosnak tartok. Munkámról már írtam nektek, hogy Magyarországon úttörője szeretnék lenni a sérültek számára kifejlesztett rekreációs és egyben rehabilitációs táncterápia meghonosításának és elterjesztésének. S mint nagy vállaláshoz, ehhez is nagyon fontos a kitartás és hogy az ember szeresse, sőt imádja a munkáját. Hogy mindig nyitott legyen új dolgokra és érdekelje, hogyan lehetne még többet nyújtani, vagy még több területtel összekapcsolni a tevékenységet. Fontos, hogy a nálunk fejlettebb empátiájú és gazdasági lehetőségű országok mintáit is folyamatosan figyeljem, kapcsolatokat építsek a világ legjobb szakembereivel, hogy folyamatosan tanuljak, de ne csak az iskolában: szakemberektől, helyzetekből, és igen, a sérült emberektől is, hiszen minden ember egy csoda, és a segíteni akarás, a szeretet is egy nyelv, még ha nem is beszéli mindenki tökéletesen. Az én területemhez elengedhetetlen a hit, a szenvedély, az alázat és a feltétel nélküli elfogadás - ezek nélkül semmire sem jutnék.

Az 50 Tehetséges Magyar Fiatal kiadványban olvastam a programmal kapcsolatban egy szerintem nagyon fontos dolgot: ’adni, kapni, visszaadni’. Ez a gondolat nagyon közel áll hozzám, a munkámhoz, a szenvedélyemhez – az egyéniségemhez. Ráadásul tökéletesen alkalmazni tudom a saját életemben: a La Femme adott egy lehetőséget, amivel azért szeretnék élni, hogy a minél többet adhassak a sérülteknek, akikkel együtt dolgozom.

A programban való részvételem, a tény, hogy 1000 ember közül kiválasztottak, tovább erősíti bennem az elhatározást, hogy valóra váltsam az álmaimat; hogy kitartsak a nehéz időkben, hogy utána élvezni tudjam a sikert.

Nagy köszönettel tartozom ezért a La Femme magazinnak és a tehetség.hu-nak, valamint Táborossy Gabriellának ,aki elküldte nekem a jelentkezésre való felhívást.

Az első poszt nehéz ügy: annyi minden mondanivalóm van, egész kis novellát tudnék írni a szenvedélyemről=munkámról, meg persze az életemről, a családomról...később erre is sor kerül majd, hiszen nagyon sok mindenre magyarázatot ad az, hogy honnan jövünk és kik, hogyan kísértek az utunkon, és milyen élmények, történések táplálják a motivációt bennünk.

Elsőként azt szeretném megosztani veletek, hogyan kerültem közelebbi kapcsolatba a tánc világával. Ehhez időbe vissza kell mennünk egészen 1994-ig, négy éves koromhoz, amikor részt vettem életem első jazz-balett óráján, aminek végén odafordultam édesanyámhoz és kijelentettem neki: „Anya! Én olyan szeretnék lenni mint Judit néni.” Ő volt életem első tánctanára. A mai napig emlékszem Judit nénire, mindig mosolygott és kedves volt, magas, szőke hajú és kecses mozgású tanár, aki mindig a pontos mozdulat kivitelezésének a megtanítására törekedett

 Arra is tisztán emlékszem, hogy amikor az óvodában mindenki más aludt a kinyithatós kiságyán én félrevonulva üldögéltem és csak azt vártam, hogy a szüleim értem jöjjenek és elvigyenek Judit nénihez az órára. Minden alaklommal izgatottan vártam, mikor nyílik ki az ajtó és indulhatunk végre át a Budai Táncklubba.

Persze innen hosszú, rögös és kacskaringós út vezetett odáig, ahol most tartok.Gyerekként megfordultam a Villányi úti mozgás stúdióban, ahol művészi tornát tanultam, majd rájöttem, hogy nekem abból hiányzik a táncosabb és önkifejezőbb forma, így elindultam a táncművészeti iskolák felé és tanultam a Talentum Táncművészeti Szakközépiskolába valamint a Madách Musical Táncművészeti iskolában is. De jártam akrobatikus rock and roll edzésekre, ahol csapatban és párosban is versenyeztem. Táncművészeti vonalon olyan tanáraim voltak, akik megengedték, hogy szokatlanul fiatalon koreografáljak, vagy éppen megtarthattam a bemelegítést az órán elején.

Érettségi után felkeltette érdeklődésemet a tánc és a sérültek kapcsolata és elvégeztem egy aerobik edzői szakmát, gyógypedagógiai asszisztens képzést és még egy amerikai táncterapeutai végzettséget is szereztem. A főiskolai éveim alatt elkezdett egyre jobban érdekelni, hogy Magyarországon milyen lehetőségei vannak a mozgásukban és értelmükben akadályozottak számára, hogy rekreációs, fejlesztő és táncos foglalkozásokon vehessenek részt. Eljutottam többek között a Pető Intézetbe, a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménybe, valamint különböző táncos egyesületekhez. Rá kellett döbbenem, hogy kevés olyan foglalkozás található hazánkban, amelyek a fejlesztést és a táncművészetet, vagyis a rekreációt és a rehabilitációt egyszerre, egy adott foglalkozás keretein belül használják fel. Elhatároztam, minden erőmmel azon leszek, hogy meghonosítsam itthon is ezt a komplex rendszert, hazai úttörője legyek a rekreáció és a rehabilitáció összekapcsolásának. Sok jól működő külföldi példát láttam már erre, például amikor Finnországban ismerkedtem a valódi integratív táncóra gyakorlati megvalósításával, vagy hogyan is néz ki az USA-ban egy fejlesztő balett óra.

Sok helyen jártam, sok mindent láttam, beszélgettem szakemberekkel, de igazából az érintett meg a legjobban ebben a viszonylag újszerű koncepcióban, hogy saját magam is megtapasztalhattam milyen az, amikor a sérültek egy kis idő, kicsit több figyelem és némi gyakorlás után képesek kivitelezni a gyakorlatokat.

Tapasztalataim alapján annyira újszerű a rekreáció és a rehabilitáció összekapcsolása, maga a TáncRehabilitációs foglalkozás, hogy előfordul az is, hogy teljesen organikus úton, szinte spontán születnek újabb és eddig még általam nem ismert megoldások, technikák: így született példádul az apás óra, ami fantasztikus érzelmi többlettel tölti fel a szülő-gyermek kapcsolatot, hiszen ilyenkor az apukák együtt táncolnak sérült gyermekeikkel egy kötetlen, de mégis behatárolt mozgásformában.  

Elsőre talán elég lesz belőlem ennyi :)

Ha velem és a TáncRehabilitáció bloggal maradsz és követed a beszámolóimat, akkor részletesebben is beleláthatsz majd, hogy milyen foglalkozásokat tartok, hogy ezek milyen segítséget nyújtanak a különböző szintű sérültek számára és arról is szó lesz majd, hogy milyen kiegészítő terápiákat és technikákat tanulok, s hogy ezeket hogyan tudom integrálni a folyamatosan frissülő és egyre hatékonyabb módszerembe. És persze a személyes érintettség miatt megosztom majd veletek azt is, hogy személy szerint nekem mennyit segített a tánc és mennyire képes az megváltoztatni az ember életét, igen a sérültekét is – mert a tánc mindenkié.