A Downosok

Szeretném kicsit részletesebben is megosztani Veletek, hogy mit is jelent pontosabban a TáncRehabilitáció. Ezt legjobban talán a Down Alapítványnál tartott közösségi órámon keresztül tudom megmutatni.

Az Alapítvánnyal úgy kerültem kapcsolatba, hogy a Facebook-on található szakmai oldalamon, ahol több éve folyamatosan nyomon lehet követni a tevékenységemet, láttak egy videó, amin osztom az észt.:) 

Fantasztikus élmény és nagy megtiszteltetés, hogy az alapítvány felkeresett, hogy szeretnék kipróbálni a Táncrehabilitációs módszert az egyik támogatott lakhatási intézményükben.  Ez egyfajta opciós kikapcsolódási forma számukra (kis rábeszéléssel többnyire mindenki le is jön a terembe:), és persze nagyon hasznos is: a társaság kisebbik része 30-év alatti – nekik azért fontos a táncos foglalkozás, mert a mozgáskultúrájuk javításával az állapotuk, az életminőségük is javulhat és fejlődhet. Az idősebbek két csoportra oszthatóak vannak a középkorúak és a 60-év felettiek. A középkorúaknál szintén a fejlesztés a fő cél, hogy amennyire lehet megadjuk a lehetőségek annak, hogy kihozzuk a maximumot belőlük az időseknél pedig kifejezetten a prevenció és a szinten tartás a meghatározó. És persze a közösségi élmény mindannyiunké, a jó hangulatban eltöltött idő önmagában erősíti a csoportot és az egyént és persze a fizikai teljesítmény jótékony hatása sem maradhat el.

 Tánctanár vagyok, aki igyekszik napsugarat csempészni az életükbe, nem pedig önkormányzati hivatalnok, aki Down-szindrómás mozgáskorlátozott személyek ügyében jár el. Vidám ember vagyok, igyekszem a jókedvet a környezetemre, a tanítványaimra  is átragasztani, így azon sem nagyon lehet fennakadni, hogy a mozgásukban korlátozottakat bicebócának nevezem – mint ahogy a legtöbb érintett szülő is így nevezi gyermekét. Down-szindróma rövid leírása egyébként az, hogy egyfajta születési rendellenesség, a 21-es kromoszóma pár egyik tagjának többletére visszavezethető rendellenesség és ennek következménye a visszamaradottság, ami enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékosság és különböző testi rendetlenségekben nyilvánul meg. Sokan azt hiszik, hogy minden Downie egyforma, de ez nagyon nem így van: a Downik között ugyanúgy nincs két egyforma, mint a jobbkezesek között. Az én tapasztalatom az, hogy ők ugyanolyan emberek, mint bárki más. Nagyon gazdag az érzelmi intelligenciájuk és magas szinten kimutatják érzelmeiket, sokszor jóval őszintébben és erőteljesebben mint a „normális” emberek – én ezt semmiképpen sem gondolnám fogyatékosságnak :) Bár az egy jó kérdé, hogy mi is számít normálisnak? :) 

Na de visszatérve az órára: amikor először találkoztam az alapítvány vezetőjével és megmutatta az otthont, nagyon pozitív csalódás ért. Nagyon szép, tiszta, rendezett, kimondottan igényes az egész belső és szakemberekben sincs hiány, hiszen van gyógypedagógiaiasszisztens, szociális munkás,ápolónő, masszőr ... és most már TáncRehabilitációs szakember is :) Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy Magyarországon ilyen fejlett alapítványi otthonok is léteznek.

Az óráimat a kis aerobik/táncteremben tartjuk (amúgy konditerem is van, rengeteg eszköz, sőt még személyi edző is!!!), általában teljes létszámban 10-en vagyunk az órán,  de azért előfordul, amikor elképesztő indokkal vonja ki magát valaki az órából, a múltkor például Hajni közölte: „nincs kedvem, meleg van, nem megyek táncra”. Most erre mit lehet mondani, de komolyan, ennél őszintébb nemet rég hallottam.

Természetesen nagyon izgultam az első találkozásnál, hogy olyan órát nyújtsak, ami elsősorban tetszik a Downiknak és emellett a megfelelő mozgásformát is megtartsuk. Persze ez nem olyan egyszerű, ha visszagondolok az első alkalomra, amikor kissé távolságtartóan, a maguk természetesen naiv őszinteségével fogadtak (olyan kérdéssel pl hogy „te vagy Sára, aki táncot fog tanítani? –nagyon cuki:)), akkor attól már nagyon messze járunk, hiszen vannak páran, akik óra előtt vagy után már megölelnek – én ennek nagyon örülök, imádom őket.

Én minden órát egy kis beszélgetéssel kezdek, ahol elmesélik nekem mi történt velük az utóbbi időben, hogy érzik magukat...persze ezt nem csak nekem mesélik, hanem egymásnak is. Aztán jön egy alapos bemelegítés, átmozgatás, amivel felkészítjük a szervezetet az intenzívebb mozgásra és a vérkeringést is fokozzuk. Ezután koreográfiát gyakorlunk, majd ritmus- illetve mozgásfejlesztés, labdás gyakorlatok következnek...alapvetően a mozgáskoordinációval stimuláljuk a központi idegrendszert és fokozzuk az agyi tevékenységet. Végül van egy kis erősítés és nyújtás és már vége is az órának, úgy vettem észre, hogy a Downik kb ugyanúgy másfél óra után fáradnak el, mint a bárki más. Viszont azt is észrevettem, hogy nagyon megzavarja őket, ha valaki váratlanul belép a terembe, teljesen dekoncentráltak lesznek tőle, illetve az új dolgoktól szinte mindig idegenkednek. Na de ki nem? :)

Viszont mivel már beépült az életükbe a foglalkozás, így várják az óráinkat és emlékeznek a mozdulatokra is. Legutóbb az egyik kis tanítványom jött oda hozzám óra előtt és büszkén mutatott  egy múlt órán tanult mozdulatot és kérdezte: -„lesz ma ez is?”.

Ezek azok a pillanatok, amiért azt érzem, hogy van értelme és komoly hatása van a munkámnak, jó úton járok és érdemes feltenni az életem erre:). A legutóbb Peti okozott nagyon boldog perceket (ő szerepel a videóban utolsóként), hiszen az elején elég nehezen értelmezi és hajtja végre a gyakorlatot, de némi segítséggel végül sikerül megoldania, hogy a kezét és a lábát egyaránt koordinálja – ki lehet próbálni otthon mennyire megy könnyen:) S ugyan ezek csupán apró lépéseknek tűnnek, de hosszú távon ezekből áll a fejlődés, és jó látni, hogy működik a rendszer, amit kitaláltam és a tánc alapú mozgásforma segít jobbá tenni a Downik életét is. Mert a tánc mindenkié:)