Avagy: Időseknek székes táncos foglalkozás

Amikor arra gondolunk, hogy mozgás, sport, tánc szerintem a legtöbben 20-30-esetleg 40 év közötti személyekre gondolunk. Mintha a legtöbb youtube-os videó és facebook-os poszt is a fiatal és középkorosztály számára hívna csalogató képeket és motivációs idézeteket, hogyan ne adják fel a küzdést az adott sportban és edzésben. Én pedig ebben a posztban szeretném buzdítani az idősebb korosztályt arra, hogy ne hanyagolják el önmagukat és az egészségüket. Elsősorban saját maguk érdekében, aztán pedig ha kitágítjuk a kört, akkor már a családra és unokákra is lehet gondolni. Hiszen mennyivel könnyebb úgy élni az életünket, ha egy-egy mozdulat nem esik nehezünkre, vagy nem fog egyből izom esetleg ízületi fájdalom fellépni, ehhez viszont hasznos segítségükre szolgál a rendszeres testmozgás. Arról nem is beszélve, hogy az orvosok is mindig elmondják a vizsgálatok alatt, hogy megelőzhető a rák kialakulása, a magas koleszterin és elhízása, ha rendszeresen mozgunk.

( Kép forrása: internet) 

Úgy  gondolom, hogy nincsenek kellően megbecsülve itthon az idősek és sokkal többet kellene velük foglalkoznunk, hiszen a társadalom részei és nélkülük mi fiatalok se tartanánk ott ahol tartunk. Nagyot változott a világ minden felgyorsult, viszont ez nem jelenti azt, hogy megfeledkezhetünk azokról a személyekről, akik esetleg még mindig lassabban szeretnének élni és nem biztos, hogy olyan hamar tudnak asszimilálódni az újfajta környezethez. Engem az szokott vigasztalni, hogy egyszer én is leszek idős és megtudom, hogy milyen.:)) Én szeretnék sokat adni a szépkorú generáció számára. Első alkalommal, mikor a Tisztelet Társaságnak órát adtam úgy éreztem hirtelen, hogy tucat nagyim lett, :)   ( Nekem sajnos már nem élnek a nagyszüleim, hiányoznak is) viszont az órán annyit nevettünk és frappáns hasonlatokat mondtak  egy egy mozdulathoz, hogy szuper volt együtt dolgozni és egy jót széktornázni a „fiataljaimmal”. :))

( Kép forrása: internet)

 De, hogyan is jutott eszembe az, hogy idősekkel és az ő egészségükkel is foglalkozni kéne egy táncos mozgásos óra keretében?!  Már írtam többször az előző blogbejegyzéseimben, hogy nagy hatással volt rám amerikai mentalitás. 2006-ban ugyanis kint élhettem rövidebb ideig, hogy megismerkedhessek egy másik kultúrával, valamennyire elsajátíthassam az angol nyelvet, illetve figyelemmel kísértem, hogy a fejlett nyugati társadalom merre is tart. Ott találkozhattam először olyan videókkal és órákkal egy edző teremben, hogy senior torna vagy chair work out class ( vagyis magyarra lefordítva talán: szék edzés)  Ekkor én még fiatalabb voltam, és főképpen a tudásomat bővítettem, később lettem tánctanár, mikor megvédtem az első diplomámat, illetve elvégeztem több edzői képzést is.  Egy ideje már tanítok itthon integratív táncot sérült ( mozgásukban és értelmükben akadályozottaknak, illetve egy másik saját táncórát is a TáncRehabilitációt.)  Nemrég  jött a sugallat, hogy van még a sérülteken kívül más csoport is itthon, akiknek igenis nagy szükségük lenne arra, hogy rendszeres mozgásban vegyenek részt és mintha számukra se állna rendelkezésre  annyi lehetőség,  mint amennyit teremthetünk: :)

( Kép forrása: saját)

Célom, hogy terjesszem ezt az új mozgásformát az idősebb korosztály számára. Nem kell megijedni, nem egy tipikus aerobik órára kell gondolni, ahol 60 perc alatt átizzad a pólónk úgy megdolgoztatnak minket. Én ezt a módszert is az amerikai tapasztalataim alapján, illetve az idősek szempontjait figyelembe véve, kezdtem el kidolgozni. Bevallom és természetesen a TáncRehabilitációs módszer is megtalálható az óra felépítésében. Mint a cím is árulkodó széktorna, de nevezhetjük széktáncnak is. :)) Ülve egy széken kezdjük a gyakorlatokat bemelegítéssel, aztán táncos alap mozdulatokat tanulunk,  ezzel is serkentjük az izomműködését, az óra második felében a széken támaszkodva  fejlesztjük a egyensúlyérzékünket, valamint bekapcsoljuk a mély izommunkát is. Később szék nélkül táncolunk kicsit könnyebb, lágyabb egyszerű tánclépésekre kell gondolunk. Az óra utolsó 10-15 percében pedig levezetünk, nyújtunk és relaxálunk, hogy nyugodt pulzussal térhessünk haza. :)

(Kép forrása: saját)

( Kép forrása: saját)

Nagy köszönettel tartozom Schmuck Andornak és a Tisztelet Társaságnak, mikor felkerestem azzal a kéréssel, hogy próbáljuk ki közösen ezt az új mozgásformát kifejezetten időseknek, örömmel fogadta megkeresésem, mert   ő az összes olyan új módszerre kíváncsi,  ami az időseket szolgálja. Így minden kedden az első csoport fél10 kor a második pedig fél 12 kor kezdődik a Sas utcában.

Szeretettel várom az óráimra a szépkorúakat

Szeretném folytatni az előző bejegyzésemet, illetve betartani az ígéretemet, hogy beszámolok majd hosszasabban is a különböző média megjelenésekről. Az előző posztban az Én vagyok itt című műsorról írtam, ebben pedig az Életkerékről fogok. 

Mit is írhatnék elöljáróban a műsorról?... Talán azt, ami megtalálható az interneten is, hogy az adás célja, bebizonyítani, hogy nincs létjogosultsága a megkülönböztetésnek és a rossz beidegződéseknek. 

( Kép forrása: internet)

Én pedig azt gondolom, hogy ennél sokkal többről szólt a forgatás. Megpróbálok vissza kanyarodni arra a bizonyos napra, amikor felkért engem Papp Róbert szerkesztő riporter, hogy forgassunk együtt. Az egész egy ártatlan facebook bejegyzéssel kezdődött, ugyanis egy nagyon kedves barátnőm, Eta kiírta a nevetem egy nyílt poszthoz, ahol olyan embereket sorolt fel, akik szerinte nagyon sokat tesznek  az emberiségért. Ezt pedig figyelemmel kísérte a szerkesztő riporter Róbert és így szépen rám is írt, kíváncsi volt mivel is foglalkozom. Megmutattam neki pár videót, képeket, a blogomat, like-olos oldalamat.          Pár nap elteltével felhívott és azt mondta, hogy szerinte fantasztikus a munkám és ezt látnia kell mindenkinek, ebben pedig szívesen a segítségemre lenne, hiszen ő ezzel foglalkozik. A Duna Tv és a Duna World közös produkciója az a műsor, amiben ő szerkesztő riporter, Medgyesi Gabriella pedig a főszerkesztő.  Elmagyarázta nekem, hogyha elfogadom ezt a lehetőséget, akkor mi fog történni. Nagyon megörültem ennek a felkérésnek és szerintem a 120/80 vérnyomásom hirtelen lehetett vagy 150. :) annyira izgatott lettem. 

(Kép: saját forrás)

• Tehát hatan megyünk ki a helyszínre mondta Robi, ebben van 2 szerkesztő riporter, 2 operatőr egy hangmérnök és egy fotós. Ki kellene választanunk egy napot amikor hozzávetőlegesen 8 órát forgatnánk együtt, illetve, akkor lenne a legcélszerűbb, amikor az óráid vannak, hiszen ez lenne a cél megmutatni, mivel is foglalkozol, hogy a nézők számára érthető legyen a TáncRehabilitációs módszer. Találjunk ki 3 helyszínt, amire azt mondod, hogy hozzád közel áll, illetve ha meghívnál még egy embert a műsorba, aki relevánsan kapcsolódik a témához, vagy számodra fontos az tökéletes lenne. A legoptimálisabb az lenne számunkra, ha mindezt még a jövő héten leforgathatnánk.
• Nah, ekkor picit már összeszorult a gyomrom és nem voltam biztos abban, hogy szeretném ezt így bevállalni. Sokkolónak éreztem, ezt az egy perces monológot…hogy hogyan is képzeljem el azt a bizonyos napot. Két három kamera, profi operatőrök, fotós, szerkesztő….a fél tv kijön egy helyszínre…és felvesszük amiket mondok?!… Nem tudom…úgy érzem nem a kenyerem a beszéd,…hiszen táncoltam világ életemben és a tánc a metakommunikáció számomra sokkal fontosabb….ami szerintem teljesen érthető. Néhányan ezért nem értik, miért is vagyok képes hamar asszimilálódni és olykor beszélgetések alatt a metakommunikációmmal is alátámasztom az adott mondandómat, pl: én gyakran megérintem a másikat.   Ezt sokan félre szokták érteni és úgy értelmezik, hogy túl közvetlen  vagyok pedig aki ismer az tudja jól, hogy én  így érzem komfortosan, hogy amikor beszélek mellé egy egy kisebb mozdulatot is teszek a másik embertársam felé… 

 Ez a munkámból is adódik, sok olyan visszajelzést kaptam már szülőktől és sérült emberektől, hogy az orvos vagy egy adott szakmabeli picit durvábban fogja meg őket, értik, hogy bizonyos helyzetekben nem megengedhető a (finomabb érintés,) de a lelkükön viszont egy örök lenyomat marad.

Vissza térve a forgatásra kértem egy napot Robitól, hogy átgondoljam, be tudom-e ezt vállalni… sokat gondolkoztam azon, hogy ilyenkor vajon hatalmas szavakat kellene mondanom előre begyakorolni vagy az a hitelesebb, ha magamat adom és érzésből beszélek.

Végig gondoltam, még éjjel sem tudtam aludni, majd másnap felhívtam és igent mondtam.  Robi csak ennyit mondott :-„ A legtöbb ember örül a forgatásnak és nem kérnek időt, de nagyon szuper, hogy elfogadtad.” -"Én erre azt válaszoltam, hogy igen, ezt gondolom, de én nem is vagyok átlagos és a munkám se az."

Leszerveztük, hogy a csütörtöki órámra bejöhessen a stáb forgatni és csütörtökön indult is az ACTION.

( Kép forrása: saját)

A forgatást a Bárczi Gusztáv Egyetemen kezdtük, ott főképpen arról meséltem, hogy azért nekem se könnyű az életem és sokat küzdök  hogy a felsőoktatásban megálljam a helyemet. Az egyetem fontos része az életemnek, időm nagy részét mégis csak itt töltöm, illetve szerintem sokat fogok meríteni az itt tanult anyagokból második szakdolgozatom megírásához. Aztán átmentünk a Nem Adom Fel Bárba, ott megebédeltünk, sütiztünk (a kihagyhatatlan répa torta) és beszélgettünk. Azért választottam ezt a helyet, mert jó emlékeim fűződnek ehhez az épülethez itt tartottam életem első motivációs előadásomat. Illetve ebben a légkörben érzem magamat igazán otthon, ahol teljesen természetes azt amit a társadalom „másságnak nevez”. Rozbora András is eljött a forgatásra aki tudjátok egy nagyon kedves barátom.       Úgy érzem mindig rengeteget tanulok tőle, olyan szép összeszedett gondolatai vannak.Nagyon tetszett amikor azt mondta, hogy- „ az ember úgy érzi, hogy elfelejti, hogy sérült egy táncórán és szerintem ez a lényege a táncnak és a sérültek világának”. Végül pedig elmentünk a Down Alapítvány lakóotthonában, a srácok nagyon örültek annak, hogy szerepelhetnek és persze az órának is. :) Kissé szűkös volt a hely ennyi ember számára, de ahogy mondani szokták:

 Sok jó ember kis helyen is elfér

 

Így nem volt gond. ( Elhoztam neked az elkészült műsort, hátha közelebbi képet kaptok a hivatásomról:)

A videóban még András bácsi is megszólal és elmondja, hogy miért jár a táncóráinkra. Robi nagyon kedves volt beállt a srácok közé és kipróbálta az órát, egyből elfogadták és mikor az órának ahhoz a szakaszához érkeztünk, hogy kört kellett alkotnunk és megfogni egymás kezét, nem volt kérdés, hogy megfogjuk –e Robi kezét. :)  Ennek fölöttébb örültem, hogy az idegen emberekkel ilyen hamar és könnyen kontaktáltak. Ez azért nagy szó, mert én emlékszem amikor egy évvel ezelőtt, az óráimra még kételkedve és félénken jöttek el. Valószínűleg közöttünk már kialakult a bizalom és azt gondolták, hogy a stáb nem lesz olyan riasztó. :) Megígértem nekik, hogy jó emberekkel leszünk körbe véve. :) 

(Kép:saját forrás)

Visszatérve a forgatásra, ha jól emlékszem reggel 10 kor kezdtünk és délután 5 kor fejeztük be…                  Nagyon lefáradtam a végére, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen nap teljesen le tudja szívni az embert.  A stábbal még közös képeket is csináltunk. :) Szuper volt a hangulat, sokat viccelődtek és látszott rajtuk, hogy régóta dolgoznak együtt, egy összeszokott csapattal volt dolgom. Pontosan tudták kinek mi a feladata. Az ebéd alatt, jó volt hallani, hogy már azon agyaltak, hogy a következő műsorban kit hívnak meg és, hogy mikor fognak ismét találkozni. Két hét telt el a forgatás után, hogy leadják a tv-ben hiszen ezt a rengeteg anyagot még össze is kellett vágniuk. Azt gondolom, hogy egytől egyig sokat dolgozott vele a csapat mind a vágó mind a szerkesztők, a hangmérnökök stb. Valahogy azt éreztem, hogy tényleg nyitottak, elfogadóak és azért csinálják ezt a műsort, mert hisznek abban, hogy milyen jó a másság mert változatosságban színes a világ. Köszönöm neked Eta nélküled nem lett volna se életkerék se Én vagyok itt műsor megejelenés.                                                

(Képek:saját forrás)

Záró gondolatnak pedig az jutott eszembe, hogy igen is van helye egy ilyen foglalkozásnak is a világban,hiszem, hogy a diverzitástól lesz még érdekesebb és izgalmasabb egy ország.                                

-„Mert a tánc mindenkié„

Avagy 4 gondolat a TáncRehabilitációs foglalkozásról:

Ahogyan az előző posztban már említettem, az utóbbi időben hirtelen több szereplésem is lett a médiában. Ez a poszt az egyik megjelenésről fog szólni. 

Az én vagyok itt, egy élő magazinműsor. Az A38-Hajóról, vagy az Akváriumból szoktak bejelentkezni a műsorvezetők.  Az M2 Petőfi tvn-látható minden hétköznap és szombaton este 9-től. Ebben a műsorban főképpen zenészekkel, aktuális koncertekkel foglalkoznak, de az is előfordul, hogy divatról, design-ról és friss trendekről beszélgetnek. Azt gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ebben a műsorban is szerepelhettem. De ne szaladjunk úgy előre…hogy is kezdődött? … Ismét egy telefonhívással,         Papp Róbert szerkesztő riporter hívásával, akit egy forgatás kapcsán ismerhettem meg az (Életkerék című műsorból.)  Felhívott, hogy a TáncRehabilitáció és ahogyan én foglalkozom a sérültekkel egy aktuális és érdekes dolog, jó volt együtt forgatni a múltkori alkalommal és ismét szeretne elhívni engem, így beajánlott a Petőfi tv felelős szerkesztőinél, de ez a műsor élő interjúkból áll. Szeretne a segítségemre lenni és kijelentette, hogy számára fontos, hogy eljussak azokhoz, akiknek szükségük és igényük van rekreációs fejlesztő és integráló táncórákra, így szeretettel várt 2018.01. 23-án kedden az A 38-hajón. Ekkor egy pillanatra lefagytam és elgondolkoztam rajta, hogy időt kellene kérnem és lehet nem kéne belemenni egy élő műsorba,….hiszen még sosem csináltam ilyent és azt sem tudom, hogyan kezdjek majd bele a mondandómba. Ráadásul ez nem egy facebook post, hogy azok látják akik követnek…annál sokkal többen. Hirtelen levert a víz és elöntött az az érzés,: hogy hogyan feleljek majd meg  a kamerák előtt…                                                         

( Kép forrása: internet)

Aztán hamar rájöttem, hogy nekem a célomat kell látnom, minnél több sérült ( fogyatékossággal élő) gyerek és felnőtt számára mosolyt csalni a mozgás és a tánc által. Tehát elfogadom a felkérést, megköszönöm és szépen meg fogok jelenni 23.-án a hajón és arra fogok gondolni, hogy a  tánc mindenkié. Ez nagy lendületet adott, hogy félelmeimet leküzdjem. :) 

Aki ismer az pontosan tudja, hogy alapvetően nagyon mosolygós és jókedvű vagyok, hát ez az életem első élő interjújánál nem nagyon látszik. , csak talán a vége felé.…5 perc állt rendelkezésünkre a műsorvezetőkkel… úgy érzem, hogy az nagyon kevés egy komolyabb témához, viszont ezt is gyakorolhattam és most már tudom, mit fogok még tökéletesebbre csiszolni a következő 5 perces interjúmhoz. 

„Gyakorlat  teszi a mestert” 

Lehet ez a mondás nem véletlenül van. :) 

Örülök annak, hogy nincs tökéletes és nem is kell a tökéletesre törekedni, hiszen mindenkinek vannak kiemelkedő képességei bizonyos témákban és vannak olyanok, amikben nem tehetségtelen az ember, csak gyakorolni kell. Én ebben hiszek, bár tanították is ezt nekünk a főiskolán, hogy a legjobbnak ítélt hegedűsök mögött 20-éves korukra 10000 óra gyakorlás áll. Talán ez is annak a bizonyítéka, hogy a gyakorlás az egyik legfontosabb. 

Visszatérve a műsorra, Galán Angéla és Csitári Gergely műsorvezetőkkel találkozhattam a műsor kezdete előtt, először őket, majd engem sminkeltek ki. Meg kell hagynom, hogy a fodrász igazán remek munkát végzett, a hajammal, én a saját tulajdonosa se tudok mindig megbírkózni vele.  Tetszett, hogy a sminkszobában jókedv, nevetés és könnyed beszélgetések folytak. Mikor megkérdeztem a fodrászt, hogy elmondhatom e neki a gondolataimat, („szövegemet”) akkor hátradőlt a székében és közölte, - természetesen kíváncsian hallgatom.” Magától értetődően az élő adásban mégis más… amikor 3-hatalmas kamera van az arcodban és egy rendező, egy hangmérnök és ki tudja még milyen szakmabeliek sétáltak a stúdióban, (Hajón) annak érdekében, hogy minden professzionálisan működjön az adásban. :) Legalább már van fogalmam arról, hogy mennyien dolgoznak azért, hogy egy műsor vagy egy élő adás bekövetkezzen…Majd egyszer csak megszólalt Robi.: -Három, kettő, egy, ti jöttök....és indult is a felvétel..

                                                                              ( Kép forrása:saját)

Pár gondolatban összeírtam az interjút röviden. 

 https://www.petofilive.hu/video/2018/01/23/a-mozgas-es-a-muveszet-jotekony-ereje/#

1, A TáncRehabilitáció: egy fejlesztő táncóra sérültek (fogyatékossággal élő) emberek számára. Fejlesztés és rekreációs kikapcsolódás jelenik meg egyszerre az óra folyamán.

2, Bécsben egy Amerikai képzésen vettem részt 2014-ben és ezt szeretném itthon meghonosítani . Ez a DanceAbility, ami integrál, tehát sérült és nem sérült együtt táncol. Így két módszert szeretnék elterjeszteni a sajátomat és az amerikait.

3, TáncRehabilitáció balett és jazz alapokra épül és a mozgás és a tánc örömét szeretné átadni a gyerekeknek és felnőtteknek. Sok kiváló tánctanárom volt, többek között: Sárközy Gyula, Puskás Judit és Alito Alessi.

4, Tudom milyen  nehézségekkel küzdeni, hiszen én magam is háromszoros diszes vagyok, vagyis tanulásban akadályozott és nekem is sokat segített a tánc, ezért ezt szeretném átadni mások számára. A Táncban nincs olyan, hogy fogyatékosság. Lehetőséget és esélyt szeretnék biztosítani a sérült embereknek is, hogy táncórákon vehessenek részt.

Hiszen a tánc mindenkié :) 

Sok minden történt velem az utóbbi időben, ennek ellenére fontosnak tartom, hogy ahogy időm engedi beszámoljak részletesebben arról, hol is tart az életem, no meg a TáncRehabilitáció.  A facebook szerintem sokkal kevésbé tud személyes lenni,  mint egy őszinte hosszabb írás. Az elmúlt időszak eléggé sűrű volt…hirtelen több megjelenésem is lett a Duna tv és az M2 Petőfi tv is meghívott ...el sem akartam hinni, mikor csörgött a telefonom és közölték, hogy meghívnának különböző műsorokba. Otthon a nappali közepén elkezdtem ugrabugrálni, mint egy ötéves óvodás…  de jó is néha gyereknek lenni és talán soha fel nem nőni (teljesen).  Azt hiszem azt a munkát, amivel én foglalkozom nem is lehet 100% komorsággal és csak racionalitással csinálni, kell, hogy azonosulni tudjak például a gyerekekkel.De ezekről az élményekről majd a következő posztban szeretnék beszámolni, ne szaladjunk úgy előre.  Bár…mondom ezt én…aki általában alig bírja kivárni a fontosabb pillanatokat, vagy eseményeket és képes vagyok nem aludni, annyira izgatott tudok lenni.

(Kép forrása: saját)

A jelenlegi bejegyzésem címe sokat elárul, miről is lesz szó… Az utóbbi időben több embertől is megkaptam azt a megjegyzést, hogy az amit csinálok az nem TÁNC, így fogalmazódott meg bennem, hogy erről írnom kell mindenképpen nektek. Szerintem abszolúte lehet ez egy vita tárgya, hogy vajon tánc-e, amit mi csinálunk például a Down-alapítvány egyik lakóotthonában vagy Győrújbaráton az Egy a világunk alapítvánnyal. Ott legbelül talán örülök is annak, hogy néha esetleg „negatív”-nak tűnő megjegyzéseket vagy véleményeket kapok. Szerintem a negatív kritikából is lehet építkezni, csak mintha nem nagyon tudnánk ezt általában helyén kezelni. Lehet ezen is sokat segítene, ha lennének vita óráink az iskolákban?...

(Kép forrása: saját)

Visszatérve az óráimra, szeretném megosztani, hogy miért is gondolom én azt és tudom, hogy IGENIS tánc az, amivel én foglalkozom. Az előző posztokból kiderül azok számára, akik rendszeresen olvassák, hogy kiskorom óta táncolok és neves tanáraim voltak Sárközy Gyula, Puskás Judit, Alito Alessi, aki megálmodója és kreatív elméjének születése a DanceAbility integratív táncterápia. Tehát a mestereim által gondoltam ki én is a saját módszeremet. Hiszek abban a többek között pedagógiai elméletben is, hogy amit gyerekkorunkban átélünk, az meghatározza az életünket. Én különböző tanároktól, különböző táncstílusokat sajátíthattam el, így amikor elkezdtem kidolgozni saját módszeremet valahogy visszanyúltam az alapokhoz és a balett valamint jazz alapok jutottak eszembe, hiszen én is ezekkel a stílusokkal ismerkedtem meg elsőre a tánc és a mozgás által. Az órák felépítése klasszikus tánc és aerobik órára hasonlít: van egy bemelegítés a Donw-Alapítványnál általában ezeket fej-váll-csípő körzésekkel kell elképzelni, tudjátok az a klasszikus bemelegítés feeling. Aztán van  egy kisebb fejlesztő rész, ahol  ritmusérzéket fejlesztjük, például tapsos gyakorlatokkal, egy adott ütemet vissza kell tapsolniuk. Majd jön egy kis koordináció fejlesztés zenére vagy ütemre, például szlalomba meg kell kerülni bójákat és közben figyelni kell a megadott szabályokra pl.: egyenes hát, térdemelés stb. Az óra következő negyedében balett alapokat tanulunk ezzel is a tartás és mozgáskoordinációt fejlesztjük, ülve, állva és fekve is csinálunk gyakorlatokat, zenére és zene nélkül, illetve van amikor én tapsolom nekik az ütemet. Megtanultuk már mit is jelent az a szó, hogy spicc, pipa vagy hogy mi az a plijé.

Had mutassak nektek egy videót ezt nemrég tanultuk. Nagyon büszke vagyok rájuk.Kis csodabogaraim, plijé és egy negyed forgás… már tudjuk mit is kell csinálni, ha negyed forgásról van szó.

 (Videó:saját forrás)

Vissza térve a foglalkozásra… tehát a balett alapok-mozdulatok gyakorlása után egy kis koreográfiát tanulunk szintén zene nélkül, zenére, és próbálok változatosabb térbeli kompozíciókat kitalálni a srácoknak.  Végezetül pedig a táncóra végénél rövidebb ideig nyújtunk és természetesen a relaxáció sem maradhat el. Ezt érdekes módon inkább  jógán és különböző edzéseken tanultam el, hogy milyen hatékony tud lenni levezetés képen egy kisebb belső figyelemmel vissza térni arra szintre és nyugalomra ahogyan bementünk egy mozgásos-táncos foglalkozásra. 

(Kép forrása: internet)

Eszembe jutott még egy gondolat, hogy előkerítettem nektek pár könyvemet amelyekből megírtam a szakdolgozatomat…és lefényképeztem mikből is áll egy tánc vagy aerobik óra…remélem, így demonstrálni tudom…hogy miét is nevezem joggal az óráimat TÁNCOS foglalkozásoknak. Azt gondolom, hogy aki ismer, az pontosan tudja jól, mennyi munkám van abban, hogy eljutottam idáig ,hogy összeállt a fejemben egy módszer és ezt kutatni fogom továbbra is a második diplomám során…      nem adom fel. 

(Kép:saját forrás)

They call it dance, I call it life

Igen, lehetséges hogy a mozgásukban, vagy értelmükben akadályozottak nem tudnak olyan pontosan kivitelezni egy mozdulatot mint egy ép, és igen lehetséges, hogy egy sérült lassabban fogja azt a mozdulatot megtanulni és értelmezni igen…ezek abszolúte benne van a pakliban. Viszont az is lehet, hogy egy épnek (aki mozgásában vagy értelmében nem korlátozott) egy nehezebb mozdulatot szintén ugyan olyan nehéz megtanulnia, mint egy sérült számára a könnyebbnek tűnő gyakorlatot. Neki az a mozdulat akkora teljesítmény, mint az épeknek  egy nehezített lépés betanulása. Azt gondolom, hogy kritizálni valakit, vagy egy módszert sokkal egyszerűbb, mint dicsérni és elismerni, hogy humán témával és művészettel foglalkozik és segíteni akar. Köszönettel tartozom azoknak akik, időnként megkérdőjelezik, hogy egyáltalán művészet és tánc-e az amivel foglalkozom, köszönöm, nélkülük nem születhett volna meg ez a poszt. :) Még mindig nagyon hiányolom az összefogást és az egymás segítségét…talán majd egyszer ez megváltozik. Ahogyan ezt máskor is említettem én abban hiszek, hogy mindenkit Önmagához kellene mérnünk nem máshoz, hiszen nem vagyunk egyformák és a világ így színes, hogy különbözőek vagyunk…                                                                                 

Az pedig, hogy ez tánc vagy nem tánc…rátok bízom, mindenki döntse el maga. :)                                                   

„Mert a tánc mindenkié.”

Ismét azt érzem, amire már volt példa pár alkalommal, hogy sürgősen élménybeszámolót szeretnék tartani és megosztani veletek gondolataimat. A cím kellően árulkodó, Tilos rádió és a TáncRehabilitáció… igen az a Tilos rádió, amelyik az első közösségi rádió állomás volt Magyarországon, és az angol wikipédia ezt írja róla: -„Jellemző a rádióra, hogy társadalmi gondolkodás előtérbe kerül, vannak kisebbség orientált programok és radikális, valamint toleráns hozzáállással rendelkezik. ”       

(A kép forrása: internet)     

Talán ezért vettem a bátorságot és írtam nekik egy levelet, hogy szeretném eljuttatni minél több csatornán keresztül az üzenetemet. :-„ Hogy a tánc mindenkié”.  Így kezdtem levelezésbe a rádió vezetőségével, végül meghívtak a Tótumfaktum című műsorba. Erről eszembe jutott, egy rövid gondolat amivel kiegészíteném ezt a bejegyzést (néha úgy érzem, amikor találkozok emberekkel és szóba elegyedünk, hogy  sokan azt hiszik, aki törekszik, igyekszik és nem lusta esetleg bekerül egy-két programba, azok biztos kapcsolatok révén jutnak be. Mintha élne egy olyan sztereotípia, hogy nem kell megdolgozni azért, hogy az ember feljebb jusson a ranglétrán.    Megértem, ha valaki egy kisebb 10 milliós populációval rendelkező országban azt gondolja, hogy kapcsolatok nélkül lehetetlen bejutni „bizonyos körökbe” vagy esetleg fogalmazhatok úgy is, hogy sikerességét biztos, NEM magának köszönheti. Ezzel a kis kitérővel is azt szeretném bizonyítani, hogy igen is LEHET! Lehet kitartással, akarattal és kemény munkával előrébb jutni. Nekem nem voltak ismerőseim az ötven tehetséges programba, vagy az amerikai nagykövetségen, így a Tilos rádióba se segített senki. ) Kitérő gondolat vége. :) 

(Kép forrása: internet és saját szerkesztés)

Vissza térve a rádióhoz és a Tótumfaktum műsorhoz , egy nagyon kedves barátommal                               Rozbora Andrással jelentem meg a Mária út 54. szám alatt. Andrásról azt kell tudni, hogy többszörös Európa és világbajnok és 2017-óta paralimpikon parakajak sportban. (Barátságunk sok esztendeje tart, de erről majd egy másik posztban szeretnék írni.) Ő is táncolt régebben, innen ered a mi kapcsolatunk: ugyan az volt a szenvedélyünk a TÁNC. :)

(Kép: saját forrás)

Gondoltam megosztom veletek a linket, hogy milyen jókedvű volt a beszélgetés. Véleményem szerint még mindig jobb jókedvűen és mosolyogva beszélgetni egy esetleg szomorúnak tűnő témáról mint nagyon komoran, érzelemmentesen. :))

Farkas Andrea és Török Fruzsina is vendégei voltak a műsornak, akik szintén táncterapeuták, ők leginkább szakrális körtáncokkal foglalkoznak, különböző művészeti ágak integrálásával alkotják meg órájukat. Az Integrált Kifejezés és Táncterapeutai képzést végezték el. Fruzsina sokat mesélt arról, hogy milyen élmény egy ilyen órán részt venni,  Andrea pedig a tanítás oldaláról közelítette meg a szakma szépségét. Érdekes nem? Ők a módszert integrálják a művészeti ágakat én pedig a sérülteket az épekkel integrálom a tánc által. :)                                 

Szerintem nagyon érdemes belehallgatni, hiszen sokféle oldalról közelítjük meg a TÁNCTERÁPIÁT és remélem, hogy ezáltal közelebb kerültök ti is ahhoz, hogy milyen rejtelmei és mélységei vannak magának a táncos terápiás foglalkozásoknak. András arról mesélt, hogy ő is táncolt régebben, az úgynevezett kombitáncban teljesedett ki még mielőtt bele fogott volna a kajakozásba. Úgy kell elképzelni egy ilyen táncos foglalkozást, hogy egy sérült és egy ép együtt táncol elsősorban latin-standard táncokat, ráadásul fellépnek és versenyeznek.

(Kép: saját forrás)

 Én pedig… szerintem tudjátok jól, hogy miről meséltem.  Arról a két módszerről amelyről itt is folyamatosan beszámolok. Az amerikai integratív táncterápiáról és a saját TáncRehabilitációs foglalkozásomról, valamint arról, hogy a táncban nincs fogyatékosság. Beszélgettünk gyermekkorról  és arról, hogy hogyan kezdett el bennünket érdekeli a tánc világa. Mindannyian egyetértettünk abban,hogy  a tánc a lélek gyógyító ereje és sokféleképpen tud igen is gyógyítani.

( Kép forrása: internet)

Adás közben még egy hatalmas doboz csokoládét is behozott nekünk a főszerkesztő.  Remélem nem azért, mert szerette volna, ha végre kicsit csöndbe maradunk,  hanem azért állítólag, mert annyira tetszett neki a műsor, hogy megérdemeltük a csokoládét. :)

( Kép forrása: saját)

 András azokat a gondolatokat is képviselte jelenlétével, hogy szerinte az akadálymentesítés kétoldalú és nem csak az épeknek kell nyitnia, hanem a sérülteknek is:-„ Nekem is nyitottnak kell lennem az épek felé, hiszen nem kaphatok meg mindig mindent ingyen.” És ehhez hasonló gondolatokat osztott meg velünk és a hallgatósággal, én pedig meséltem arról, hogy a Down-alapítvánnynál  milyen ügyesek a srácok és szerettem volna eloszlatni azt a tévhitet, hogy a Down-kóros emberek nem képesek egy másfél órás táncfoglalkozáson részt venni. Bár erről a különböző videóim is tanúbizonyságot tesznek. 

(Kép: saját forrás)

Köszönjük a Tilos rádiónak a lehetőséget, a Tótumfaktum műsorleírásában ezzel az idézettel találkoztam:

-„ Még egy művész is lehet ember, csak előtte dekonstruálni kell”

szerintem ezzel a mondattal összefoglaltam a műsor eszenciáját.

 Ígértem nektek a folytatást, hogy hogyan is született meg az a bizonyos gondolat a fejemben... Az előző bejegyzésemben arról írtam nektek, hogy a középiskolai élményeim hogyan határozták meg az életemet. Most pedig annak folytatása képpen rátérnék a felsőoktatásra. A Wesley János Főiskolán végeztem el bölcsészpedagógia szakon első diplomámat. Ebben az iskolában kiváló oktatóim voltak többek között: Dr. Trencsényi László, Dr. Makai Éva, Dr Ladányi János, Tamás Gáspár Miklós és még naphosszat sorolhatnám a példás tanárok neveit. Sajnos nincs elegendő oldal arra, hogy leírjam mennyi izgalmas gondolatot osztottak meg velünk a tananyag tanítása mellett. Különböző szempontokkal és különböző értékrendekkel találkozhattunk az iskolában ezáltal nem csak explicit hanem implicit módon tanultunk. :)

                                        ( kép forrása: internet)

Hiszek abban, hogy a család és a környezet nagy hatással van a gyermekekre. Az én rokonságomban is számos „értelmiségi” és felsőfokú végzettséggel rendelkező személy található. Ennek következtében valahol determinálva is volt, hogy én is elvégzek minimum egy főiskolát. Akkor is, ha ez számomra picit nehezebb lesz, mint az „átlag” embereknek.

Az első év vége felé már nagyon foglalkoztatott az a kérdés, hogy miből írjam majd meg a szakdolgozatomat. Szinte alig bírtam kivárni a harmadik év végétés ekkor eszembe jutott a középiskolai élményem és az, hogy a tánc és a mozgás addig is az életem része volt, hiszen jártam aerobik órákra, illetve tartottam foglalkozásokat és úgy éreztem, hogy ennél többre vágyom.  Szeretném, hogy a tánc és a zenés mozgás mások életében is segítség képen jelenleg meg és tapasztalatot szerezhessenek arról, hogy ebben ki lehet teljesedni mind lelkileg mind testileg.

( kép forrása: La femme magazin)

Édesanyám egyik barátnőjének a lánya cp-s (cerebrális parézis) vagyis idegrendszeri károsodás érte és ennek következtében mozgásában korlátozottá vált. Sokat segített nekem hiszen hihetetlenül inteligens lány, pszichológusnak készült, sokszor szakirodalmat ajánlott nekem vagy segített megírni egy-egy  beadandómat, hogy ne legyen tele hibákkal.

Nagyon hálás vagyok neki, hiszen vele kezdtem el kidolgozni a TáncRehabilitációs foglalkozásomat. Valahogy úgy kezdődött, hogy heti rendszerességgel találkoztunk és szerettem volna megérteni és megismerni a cp-s sérülés tüneteit, kezelési lehetőségeit, egyáltalán, megtapasztalni mellette, hogy a mindennapi életben milyen nehézségei adódhatnak azoknak, akik ezzel a mozgás ( és olykor értelmi ) korlátozottsággal élnek együtt. Megmutatta nekem a gyógytornáját, a különböző orvosi diagnosztikáit, mozgásos videó felvételeit és mindent, ami vele kapcsolatos volt. Aztán megtanította nekem a legfontosabb nyújtási módszert, amit külföldön Amerikában ismertettek meg vele, hogy az állapota ne romoljon, hiszen a minőségi élet biztosítása alapvető cél mindenki életében.

Tulajdonképpen engem az a kérdés foglalkoztatott, hogy lehet- e vajon olyan táncos művészet alapú foglalkozást létrehozni,   amely rekreációt és fejlesztést biztosít azoknak akik részt vesznek ezen az órán.Új innovatív,  több tudományból összetevődő interdiszciplináris módszert próbáltam kifejleszteni és a mai napig azt gondolom, hogy nincs bejezve és még van mit csiszolni rajta. Igy született meg a gondolat,hogy TáncRehabilitáció legyen az óráim elnevezése.

(kép forrása: saját szakdolgozat) 

Később pedig elkezdtem gondolkozni azon, hogy  zenére ritmusra való mozgást hogyan lehetne megtanítani, vagy megszerettetni akkor, ha valakinek még éjjel is előfordul, hogy görcsöl az egész teste és fáj. Mint minden újdonság ez is a próbálkozásokon múlt, ritmusos tapsolós játékokat játszottunk, jazz kar elemeket próbálunk zene nélkül majd zenére, kisebb koreográfiákat alkottunk és a legvégén pedig tekintettel arra, hogy ő nagyon jó állapotban van, így még kisebb aerobikos edzéseket is végeztünk a nyújtások mellett. Megpróbáltam összeállítani egy olyan órát, amiben minden szerepel, edzés, ritmus gyakorlatok, rehabilitáció-nyújtás, koreográfia tanulás. Lehetséges, hogy ez az egész őrültségnek hangzik, én mégis arra gondoltam, hogy össze kellene gyúrni sok módszert és abból kihozni valami újat, hiszen minden változik körülöttünk. Felfogások, elméletek vannak, amelyeket megdöntünk és kiderül, hogy nem is volt helyes az a gondolat és vannak, amik örökké igazak maradnak….vagy legalábbis még senki se tudta bebizonyítani az ellenkezőjét. :) 

(kép forrása: internet és saját szerkesztés) 

Én az addig tanult és megtapasztalt módszerekből és stílusokból tudtam kiindulni, ami nem más mint a pilates, aerobik, jazz-balett, ritmuselmélet, nyújtás és relax elmélet, valamint azok a tanácsok, amiket Ő adott nekem, hogy számára melyek a fontos rehabilitációs elemek. Illetve nem felejtettem el, hogy honnan indultam és milyen személyközpontú módszereket tanultam a Carl Rogers iskolában. Folyamatosan kértem a visszajelzését írásban és szóban is, aztán valahogy kialakult egy rendszeresség és számomra egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ebből fogom megírni a szakdolgozatomat. Közben szerettem volna más cp-s fiatalokkal-gyerekekkel találkozni, így bemutattak engem egy alapítványnak, ahol kifejezetten olyan gyerekek és szüleik voltak tagok akiknek cp-s, az oxigénhiány által bekövetkezett spasztikus ( izomzat: görcsös és feszes)  gyermekeik vannak. Bizalommal fordultam hozzájuk, hogy volna e kedvük kipróbálni egy olyan módszert, ami éppen fejlesztés alatt áll és még csak kísérleti, de viszont valami újjat művészet alapút és pozitívat szeretnék kreálni a cp-s sérültek számára. Ott is kialakult egy rendszeres heti terápiás foglalkozás és még több élménnyel gazdagodtam, hogy mit kell tudni erről a típusú sérülésről. Véletlenszerüen kialakult egy kis apás foglalkozás a szervezetnél, amire annyira büszke voltam.:) Olyan apák, akik ringatták a gyermekeiket ritmusra és rendszeresen jártak a foglalkozásokra. Ezáltal közösségépitő jellege is lett az óráknak, mely teljesen spotán alakult bár én hiszek abban, hogy sokszor a legjobb dolgok maguktól alakulnak ki, csak a megfelelő hely és emberek kellenek hozzá.

 Közben természetesen más ajtókon is kopogtattam, így jutottam be a Pető Intézetbe majd a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Intézetbe, hogy hospitálhassak minél több a témámhoz kapcsolódó létesítményben. 

Azt gondolom hogy mindegyik módszernek megvan a maga létjogosultsága a különböző terápiák között,  ( mind a Pető mind a Dévény módszer és még fel lehetne sorolni sok külföldi szakembert is fantasztikus elméleti és gyakorlati eljárásokat fejlesztettek ki annak érdekében, hogy egységes rehabilitációt biztosítsanak. 

"Art washes from the soul the dust of everyday life" 

Pablo Picasso

Lehet engem forradalmárnak nevezni, hiszen én megkérdőjelezem, hogy ezek mellett van e szintén jogosultsága megjelennie egy új terápiának, egy másik módszert megalkotni más szempontok alapján annak érdekében, hogy kiegészítse az eddigi terápiákat. Igy a rehabilitációs és mozgásos terápiák még egységesebbek és szélesebb körűek legyenek, hogy még jobban ki lehessen tágítani a világot a mozgásukban és értelmükben akadályozottak számára. 

Későbbiekben megosztom majd veletek azt is, hogy jelenleg hol tart ennek a foglalkozásnak a (TáncRehabilitációnak) a fejlesztése.

"Mert a tánc mindenkié" :) 

 Sokszor eszembe jutott már, hogy leírjam nektek mi volt az a meghatározó első élményem, ami elindította bennem a gondolatot, hogy létrehozzak egy olyan táncórát, ahol a mozgásukban és /vagy értelmükben akadályozottak is részt tudnak venni, ezáltal részesei lehetnek a tánc adta örömben. :)  Hiszen ha jobban belegondolunk, hamar egyértelművé válik, hogy a fogyatékkal élők számára a legtöbb sport, fitnesz, de szinte a legtöbb mozgásos rekreációs kikapcsolódásra szolgáló lehetőségek is limitáltak.

A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes- Carl Rogers

Sokszor én is a saját bőrömön tapasztalom mennyire erős a társadalmi elvárás, hogy a világban mindenkinek tökéletesnek kell lennie ­– ebből fakadóan pedig nehezen fogadjuk el a másságot. Ezen előítéletek miatt talán eszünkbe sem jut, mennyire magától értetődőnek kellene lennie, hogy mindenki maga döntse el, mihez szeretne kezdeni, mégpedig képességeitől függetlenül. Hiszen Te magad is, aki ezt olvasod, magad döntesz az életed részleteiről, hogy tetszik-e neked a mozgás és a tánc, szeretnéd-e kipróbálni vagy sem. Elhatározod, megcsinálod és ennyi. De lehet-e akadály, hogy nem tudsz bejutni egy táncterembe (mert nincs akadálymentesítve), vagy esetleg még rosszabb: a tánctanár nem tud mit kezdeni a helyzettel….például, hogy valaki kerekes székes. Persze ez nem feltétlenül az ő hibája, de akkor is, valós helyzet, amivel kezdeni kell valamit. Neki, neked, nekem, mindenkinek.  Apropó erről jut eszembe, mi az hogy másság? Sokszor, ha közelebbről megvizsgáljuk, a dolgokat rájövünk, hogy a másság nem is olyan más. :) 

(Kép forrása: internet és saját szerkesztés)

Mindenkinek van egyfajta belső indíttatása, ha másért nem azért, hogy aznap felkeljen vagy éppen ellenkezőleg, hogy miért ne keljen fel. Ez nekem is nyilvánvalóan megvan a magam kis életében. Sokszor jut eszembe és rengeteg erőt ad, az első élményem a tánccal és a sérült emberekkel, ami a középiskolához köthető: az alternatív személyközpontú Carls Rogersben jártam ki az utolsó két évet a gimnáziumból (amit nagyon köszönök a szüleimnek :)))) Imádtam oda járni. :)          

Olyan ez mint egy mag, amelyet elvetettem és több-kevesebb türelemmel várom azóta is, hogy növekedjen és legyen egyre nagyobb a kis csemetém. Természetesen ápolom is és igyekszem jó növénygondozó lenni. (Ha már ennél a hasonlatnál maradtam. )

Szóval az osztályban volt ízületi problémákkal küzdő, csípőficamos, autista, személyemben a többszörösen diszes és így tovább, illetve volt olyan fiatal is, aki akár 3 nyelven is beszélt, mivel multikulturális közegben nőtt fel, félig olasz, félig holland családban. Eléggé vegyes társaságról beszélhetünk, olyan igazi alternatív integrált csoport. Szeptemberben azon gondolkoztunk, mennyi minden kell a decemberi szalagavatóhoz, ami mindenki életében fontos és hatalmas élmény. A tánctanár volt az utolsó gondunk, de amikor végre előkerült ez a téma, annak az lett a vége, hogy közösen kitaláltuk: mi lenne, ha én tanítanám meg az osztálynak a keringőt. Soha nem felejtem el ültünk egy osztályfőnöki órán és Francesco az olasz osztálytársam felkiáltott: -„ Sarah táncol, legyen ő a tánctanár.” Nagy köszönettel tartozom neki. :)

Elkezdtünk lázasan készülődni, én videókat bújtam és tele voltam ötletekkel: legyenek egyéni részek a koreográfiában, tanuljuk meg az angol és a bécsi keringőt is egy kicsit stb. Az első órán a közösségtől abszolúte nem féltem, mármint, hogy hogyan oldjam meg a tánctanítást, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk ­– ami számomra tökéletes normális közeg. Számunkra az elfogadás magától értetődő volt, és az is, hogy különbözőek vagyunk, ami így tökéletes. :)

Carl Rogers  pszichológus, iskolánk névadója a humanisztikus pszichológia egyik alapítója, az ő szellemiségében alakították ki a tanintézményt. (Hahahaha, TANINTÉZMÉNY…, most nagyon nevetek, hiszen a sulinak semmi köze nincs ahhoz, ami eszünkbe jut, ha azt halljuk tanintézmény.)  Egy olyan helyet képzeljétek el, ahova azért jártunk be reggelente, hogy a közösségben lehessünk, hogy játszva tanuljunk, hogy meghívjunk embereket és beszélgessünk velük és egymással érdekes témákról, ahol azt tanították, hogy az elfogadás, a szeretet, valamint az önmegvalósítás a boldogság megélésének természetes útja és ebben kell támogatni a felnövekvő nemzedéket.

(Kép forrása: internet)

 Szerintem a közösségnek és az osztálynak köszönhetem, hogy még ma is ez a téma foglalkoztat.  Emlékszem mennyire nyilvánvaló volt mindenkinek, hogy mit kell tenni a közös cél eléréséért: amikor az egyik lépés nehezen ment valakinek, azt átvettünk többször, vagy volt akivel ott maradtam, és az is megtörtént hogy az órák közötti szünetekben gyakoroltunk, vagy megkértük az ofőt, hogy táncolhassunk az osztályfőnöki órán is.  De ha valakinek nagyon nem ment egy lépés a végén már nem én mutattam meg, hanem az osztálytársaim egymásnak mutatták a lépéseket, és persze teleraktuk a közösség ötleteivel a koreográfiát, például a köralkotás is így került bele. :)

( Kép forrása: saját) Igen én vagyok.... a bal oldali kacagó. :) 

Aztán bekövetkezett a nagy nap, borzasztóan izgultunk, de gondolom ezt nem is kell ecsetelnem. Hoztam is egy kis videót, hogyan sikerült végül a színes osztállyal megalkotnunk a közös táncunkat. Ti észreveszitek, hogy vannak benne mozgásukban vagy értelmükben korlátozott személyek? Mert én nem. :)

 Valahonnan innen indultam,ez volt az egyik meghatározó közeg, később a Wesley János Főiskolán tanultam és a második évben azon gondolkoztam milyen témából szeretném írni a szakdolgozatomat, nem volt kérdés hogy miből. :)

Ha kíváncsi vagy arra, hogy min nem kellett sokat gondolkodnom, akkor gyere vissza jövő héten is, és többet is megtudhatsz a szakdolgozatom témájáról és a főiskolai élményeimről. Bocsi, éppen vizsgaidőszak van, most nem fér bele több. :)

Már egy ideje tervezem, hogy meséljek nektek a pár évvel ezelőtti finnországi utazásomról, mivel a héten olvastam az indexen egy (újabb) cikket a finn oktatási csodáról, ez megadta a végső lökést, hogy végre leírjam saját tapasztalataimat a finn oktatási rendszerrel kapcsolatban.

A szóban forgó cikk egy beszámoló a FinnAgóra nevű szervezet konferenciájáról, Pekka Peura finn matematika-fizika szakos tanár előadást tartott arról, hogy milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a saját oktatási rendszerében és milyen megoldásokat fejlesztett ki. Elsőre talán fura, de alapvetően ugyanazok a gondjai, mint itthon (kevés idő, sok tananyag, állandó nyomás), de a beszámolója szerint ők mégis nagyon sokkal járnak előttünk. És leginkább a szemléletmódban: a finnek nem erőltetik a gyerekekre a versenyszellemet, nem akarják elkülöníteni egymástól a gyengébbet az erőstől, nem közösítik ki a sérülteket...de a legfontosabb, hogy nem a tanárok mondják meg a tutit, hanem a gyerekek csoportokba tagozódva, egymástól tanulva fejlődnek, a tanár facilitátor szerepet tölt be.

A beszámolóból egyértelműen kiderült, hogy a mi oktatási rendszerünk egész egyszerűen korszerűtlen. Így aztán nem meglepő, hogy a legnagyobb szakadék a digitális technika területén található. Megdöbbentő részleteket olvastam a cikkekben: nálunk például jellemzően kikapcsoltatják a telefonokat az iskolában, Finnországban pedig kimondottan ösztönzik őket a használatra. Persze az értelmes használatra, az információkeresésre és ellenőrzésre, adatgyűjtésre, digitális tananyagok használatára és nem arra, ami a magyar fiataloknál jellemző: fb, twitter, insta és kész.

Érdekes cikk, sok megdöbbentő részlettel. De most inkább mesélek arról, hogy láttam én mindezt 2014-ben, amikor ott jártam. Akkoriban az első diplomámon dolgoztam és számos tanárom mesélt arról, hogy Finnországból nőtte ki magát a legjobb oktatási módszer. Annyira kíváncsi lettem erre, hogy testközelből szerettem volna megtapasztalni a csodát. :) Az első pozitív élmény már a felhők között a Helsinkibe tartó járaton történt, ugyanis teljesen természetes volt, hogy a FinnAir járatán wifi működött.

Eläköön laatu!

Minőség mindenek felett!

Egy finn ismerősömnél szálltam meg, Helsinki egyik elővárosában Kauniainen településen, aminek 8700 lakosa van. Gunillának saját civil egyesülete van, amelynek keretein belül integratív táncterápiát tartanak sérült és ép emberek számára. Ezért is szálltam meg nála, hogy beláthassak a finnországi táncterapeuták életébe, ami különösen érdekes volt, hogy Gunilla maga is mozgásfogyatékos és egy ép társával közösen vezeti a szervezetet és a foglalkozásokat. A három hét alatt, amit ott töltöttem jártam általános iskolában, integratív táncórán, egységes gyógypedagógiai intézményben és egy főiskolára is bekukkantottam. Sőt az általános iskolából még egy könyvet is elhoztam, így megmutathatom nektek, mennyire más a finn hozzáállás:) 

A tankönyv címe: kotitaloustaito 7-9, amit leginkább háztartási ismereteknek lehet fordítani (a google szerint, rám nem ragadt sok finn:) és hetedik-kilencedik évfolyamnak szól, ami 13-15 éves gyerekeket jelent. A könyvet egy óriás nemzetközi multinacionális kiadó készítette, ami alapvetően női magazinok készítésé által világhírű. Nem véletlen, hogy ez a könyv is pontosan úgy néz ki, mint egy magazin. Kíváncsiságból rákerestem a hazai hasonló tantárgy (technika, életvitel és gyakorlat) tankönyvére, de sajnos csak borítót találtam, ennek ellenére nem kell sokat gondolkoznom, hogy melyiket venném szívesebben a kezembe.

Kasavuoren Koulu általános iskola igazgatónőjével készítettem riportot egy főiskolai anyaghoz, tőle tudtam meg, hogy szerinte az oktatási rendszerük sikerességének alapja, hogy a második világháború után az ország újjáépítése mellett szinte minden erőforrást az oktatásra fordítottak és ez azóta sem változott sokat. Persze az oktatás alatt egy olyan teljes rendszert és gondolkodásmódot kell érteni, ahol természetes, hogy az iskolaépület csak akadálymentes lehet (hello Bp 3-as metró), az első hat évben nincs osztályzás és az általános iskola befejezéséig mentort lehet igényelni, de az is fontos, hogy a tanárok a képzés felső tíz százalékából kerülnek ki és folyamatos továbbképzésen vesznek részt.... sorolhatnám naphosszat, de a végeredmény fontosabb: hogy a finn oktatás a világ élvonalába tartozik, a diákok kétharmada továbbtanul középiskola után.

Emlékszem azonnal szemet szúrt, hogy a szóban forgó iskola egyáltalán nem hasonlít a magyar sztenderdhez. Hatalmas napelemekből álló tető fedi a közösségi teret, üvegtetejének köszönhetően pedig az étterem fényárban úszott. Az udvaron sokbeállásos biciklitároló található, bent a folyosókon mindenhol ikea-bútorok, köztük kanapék, kisebb könyvespolcok, a tanteremben egymással szemben összetolható asztalok, állítható magasságú székek, hatalmas monitorok, Mac-ek. Amikor megérkeztem a portárs tökéletesen beszélt angolul, és a takarítónő is ugyanígy segített, mikor eltévedtem. Az igazgatónő különösebb előzetes egyeztetés nélkül is tárt karokkal fogadott és a végén még egy könyvvel is megajándékozott. Természetesen tökéletes beszélt angolul. Emlékszem, kicsit nekem furcsa volt, hogy amikor először találkoztunk, egy hétköznap délután négy órakor ő volt az egyetlen ember a tanáriban - de hát mint később megtudtam a tanárok maximum négy órát taníthatnak naponta. Később megnézhettem egy rajzórát, énekórát, háztartási ismeretek órát és több szakemberrel is beszélhettem.

Az énekóra nem meglepő módon az énekteremben zajlott, ami hangszigetelt és tele van hangszerrel, amik közül a diákok maguk választhatnak. De ne furulyát és dorombot képzeljetek el, hanem dobfelszerelést, számtalan gitárt, ütős és fúvós hangszereket, ja és egy kisebb digitális hangstúdiót. A rajzteremben hatalmas polcokon karton- és rajzlapok a színskála minden árnyalatában, sokféle méretben. De láttam tervezőasztalt, műszaki rajzoláshoz vagy kreatív munkához egyaránt felhasználható eszközöket és anyagokat is.

Viszont egyik teremben sem láttam a magyar oktatásból ismerős padsorokat és katedrát, a gyerekek jellemzően ötfős, egymás felé fordított asztalokból álló csoportokban dolgoznak, alapvetően egymással kommunikálnak, egymástól tanulnak, a tanár szerepe sokkal kevésbé hangsúlyos, mint a hazai oktatásban. Nyilván ezért is van, hogy az emlékeimben leginkább a barátságos légkör, a szinte otthoni környezet, az oldott, befogadó hangulat maradt meg, és az, hogy kizárólag nyugodt és kiegyensúlyozott emberekkel, színes nemzetközi diáksereggel találkoztam.

Az igazgatónővel való beszélgetés során volt még néhány további pozitív meglepetés. Például minden tanítási napon ápoló tart egészségügyi ügyeletet, az orvosnak hetente egy fogadónapja van, de pszichológus szintén napi szinten van jelen. Az iskola felügyeleti szerve, az önkormányzat szociális munkást biztosít, aki rendszeresen a tartja a kapcsolatot a szülőkkel és egyeztetnek az iskolával, a tanárokkal a gyerekekről. Az étteremben minden gyerek személyre szabott menüt kap, a speciális igényeket, az ételallergiát maximálisan figyelembe veszik az étrend kialakításakor. Engem is meghívtak az étterembe ebédelni és nagyon jót mosolyogtam azon, hogy a legtöbb gyerek, aki nem laktózérzékeny, az ebédet egy bögre tejjel indítja.

A "háztartási ismeretek" tankönyv, amiből néhány belső oldalt is meg tudok nektek mutatni, három évfolyamot ölel fel. A tankönyv nagy része amúgy receptkönyv, amelyből egészséges és változatos ételek elkészítését tanítják meg nekik az iskolában külön erre a célra épített hatalmas ikea-konyhában. A többi tantárgy is kimondottan gyakorlati megközelítésű, és olyan mindennapi dolgokat vesz át, mint a kézmosás, takarítás, vagy a táplálkozás alapjai, az étrend fontossága. De ahhoz is segítséget kapnak, hogyan kell vasalni, milyen anyagokból készülnek a ruhák, azok miben különböznek, és hogyan kell őket tisztán tartani.

Már három év eltelt a finn látogatásom óta, és a PISA-felmérések szerint a finn és a magyar oktatás gyakorlati eredményei csak tovább távolodtak egymástól. És ezen nem sokat változtat az sem, hogy a finn igazgatónő szerint fantasztikus a magyar diákok teljesítménye a reál tantárgyak terén. Ez alapot ad bármilyen büszkeségre? Hát, én nem tudom, de az biztos, hogy valakinek van mit tanulnia a másiktól :9

avagy 5 tipp a motivációhoz:

Ismeritek a Nem Adom Fel Bárt? Tudjátok, ott van a Baross utcában. Az egy olyan hely, amit fogyatékossággal élő emberek alapítottak, ők készítik és szolgálják fel az ételeket-italokat, sőt még programokat is szerveznek.  Korábban már jártam párszor ott és meg kell hagyni, isteni a répatortájuk. :)  Egyik sütizésem során ismertem meg Köleséri Sándort, a hely programvezetőjét. (Kicsit furcsa volt, amikor nem sokkal később megnéztem a Csinibabát, és a benne szereplő rendőr kísértetiesen hasonlított Sanyira – vagyis, hát ő volt az : ) Szóval már csak azért is érdemes egyszer oda betérni, mert igen érdekes emberekkel találkozhatsz (na és persze a répatorta).:)

 Egyik nap csöngött a telefonom Sanyi volt az,  hogy szeretne felkérni és invitálni egy motivációs beszélgetésre, hogy meséljek a saját életemről, kudarcaimról, sikereimről, és a legfontosabbról: hogyan sikerült túllendülnöm a nehezebb pillanatokon. Az első másodpercben az a kérdés villant be, hogy egyáltalán mit is jelent a motiváció és miért pont nekem kellene erről „előadást tartani”? Megijedtem, hogy mégis mit fogok mondani és hogyan tudnék én jól motiválni? Manapság annyi motivációs tréningre lehet jelentkezni és annyi jó cikket lehet olvasni a témával kapcsolatban. Tulajdonképpen nem is  egyszerű válaszolni arra a kérdésre, hogy mi is az a motiváció. Aztán elkezdett kattogni az agyam, hogy tényleg, nekem milyen pillanataim is voltak, amikből akár a mai napig táplálkozom. Kis gondolkozás után visszazökkentem és közöltem Sándorral: „Hogyne, szívesen megyek.”

 Majd megemlítette, hogy mivel bekerültem az idei Ötven Tehetséges Fiatal Magyar közé, így a munkámról és a programról is érdemes lenne beszélgetnünk. Nekem egyből eszembe jutott, hogy szívesen elhívnám magammal Markos Ádámot, aki az előző évadban volt tehetséges fiatal (bár szerintem még most is az:) és jelenleg az idei programban kismentor, így ismertem meg és kerültem vele barátságba. De visszatérve a telefonbeszélgetésre: eszembe jutott Ádám, hiszen ő mégiscsak esélyegyenlőségi referens, tehát témába vágna az ő jelenléte is. :) Sanyinak nagyon tetszett az ötlet és Ádám is benne volt - így alakult, hogy mind a ketten meghívást kaptunk a motivációs estre.

 Én általában szeretem este, otthon, nyugodt körülmények között átgondolni a napomat. Aznap este a motiváció szó jelentésén gondolkoztam. Az interneten ilyeneket lehet olvasni, hogy: a motiváció szó latin eredetű és a pszichológiában cselekvésre késztető belső tényező meghatározása. De a motiváció lehet biológiai is, például az éhség, ami evésre, étel beszerzésére sarkall. Vannak olyan cikkek, amik arról írnak, mi kell ahhoz, hogy motivált legyél: tiszta értékrend, vagy az ötleteid átgondolása és következetes, pontról-pontra történő kivitelezése, esetleg pozitív emberekkel kell körbevenni magad.

 Én ezek hatására végig gondoltam, hogy szerintem mi lehet az az 5 legfontosabb dolog, ami szükséges a motiváltsághoz, pontosabban mi az, ami nekem sokat segített.

1, Kell egy jó tanár/ jó példa: számomra ilyen volt Judit néni, akire a mai napig emlékszem, ő volt életem első jazz balett tanára, és valószínűleg azért lettem én is tánctanár, mert nagy hatással volt rám. Persze sok más tanárt is felsorolhatnék, akik a főiskolán vagy az amerikai táncterapeutai képzésen nagy hatással voltak rám, de valójában itt nem a konkrét személyek fontosak, sokkal inkább az, hogy találj olyan embert vagy embereket, akikre felnézhetsz, akár tudásuk, akár személyiségük miatt.

2, Segítségkérés: nagyon fontosnak tartom, hiszen ha van egy ötleted és lendületesen bele szeretnél vágni, majd azért akadsz el benne, mert nem mersz segítséget kérni, akkor az egész be fog fulladni. Segítséget mindenki szokott kérni, csak maximum keveset beszél a társadalmunk ezekről a pillanatokról. Azt gondolom, hogy ez egy természetes folyamat, hiszen nem vagyunk mindenhatóak és szükségünk lehet másokra.

3, Nyitottság: azt hiszem engem az vitt mindig előre az életem folyamán, hogy nyitott voltam új dolgokra és képes voltam befogadni azokat. A nyitottságból nyerhetsz új ötleteket, szinte mindenben találhatsz olyan tudást, amit az előnyödre fordíthatsz. Én például a nyitottságomnak köszönhetem, hogy a TáncRehabilitációs módszeremet olyan aspektusokból is meg tudom vizsgálni, ki tudom egészíteni, amik nem feltétlenül kötődnek szorosan a „klasszikus” rehabilitációhoz. Ahhoz, hogy a TáncRehabilitáció sikeres terápiaként működjön a pedagógia, az anatómia, az edzéselmélet elengedhetetlen, de a fejemben a módszer valójában egy több részegységből álló, összetett rendszer, ahol a klasszikus tudás mellett ismernünk és használnunk kell a legújabb fejlesztésű eszközöket és segédeszközöket is (pl. tape, SMR henger, masszázs). Az arányt pedig minden esetben az adott emberre szabom, hiszen nincs két egyforma test.

4, Céltudatosság: nem könnyű megtalálni azt, hogy az ember mivel is szeretne foglalkozni, pláne, amikor a világ teljesen kinyílt a fiatalok számára. Én azt gondolom, hogy mindenképpen érdemes arra összpontosítani, mi az ami érdekel és amit szeretsz. Nem árt céltudatosnak lenni, akármilyen banálisan is hangzik, kell, hogy legyen rövid-, közép-, és hosszútávú célod és azokat számon kell kérned magadon. Ebben sokat segít, ha leírod őket és jól látható helyre kirakod. Ha úgy érzed, hogy nem sikerülnek a dolgaid, akkor erőt és kitartást adhatnak: ha letérítene valami az utadról, akkor keresni kell egy másik utat… én pl. felvételiztem a Táncművészeti Főiskolára és sajnos nem sikerült, nem vettek fel. Ekkor úgy döntöttem, hogy nem adom fel, hanem bebizonyítom, hogy más módon is meg tudom valósítani az álmomat. Jelentkeztem bölcsész pedagógiára, hogy megtanuljam a pedagógia alapjait és kvalifikáltabb tánctanár lehessek. Végül mégiscsak a saját táncmódszeremből írtam meg a szakdolgozatomat.

5,  Lépj ki a komfortzónádból: ezt is biztos sokszor hallottad már, de hidd el, működik. Én rendszeresen kinézek egy olyan előadást vagy programot, ahol új emberekkel találkozhatok és új gondolatokkal ismerkedhetek meg.  Tulajdonképpen ilyen volt számomra a Nem Adom Fel bárban a motivációs beszélgetés is, hiszen nem vagyok gyakorlott előadó és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam tőle. Persze a félelmeim azonnal elszálltak, amikor megérkeztem és találkoztam Ádámmal, Sanyival és azzal az elfogadó hangulattal, ami jellemző a Nem Adom Felre. Ráadásul Sanyi azonnal a kezembe nyomott egy szelet répatortát - ez alapból sokat javított a helyzeten. :)

 A nyilvános beszélgetésben Sanyi mellett Tünde szerepelt moderátorként ők hosszabb ideje együtt dolgoznak. Őszintén szólva, nagyon jól esett, hogy felkészültek belőlem, utánam olvastak és konkrét kérdéseket tudtak megfogalmazni. Utólag be kell, valljam, hogy sokkal kevésbé volt ijesztő a szereplés, mint ahogyan vártam. Egész jól éreztem magam és váratlanul gyorsan eltelt az egy óra, pedig csak az Ötven Tehetséges Fiatal Programról, az integráció fontosságáról, illetve a fogyatékossággal élők gondjairól és lehetőségeiről beszélgettünk. Elmeséltem például, hogy én hiszek abban, hogy minden ember tehetséges, csak fel kell fedezni, hogy miben, ehhez viszont olyan oktatási rendszerre van szükség, ami segít a felfedezés folyamatában. Ennek kapcsán került szóba, az is hogy számomra milyen élmény volt hét évesen a második osztály megkezdésénél szembesülni azzal a ténnyel, hogy a háromszoros diszem van ( dislexia, disgáfia, discalculia) (vagyis, hogy nem tudtam olyan tempóba olvasni, mint a többiek és számomra teljesen mindegy volt, hogy a b betű az nem d. Aztán ott volt a matematika aminél a fejben való összeadást, kivonást mindig az ujjaim segítségével végeztem el, hiszen vizuális vagyok és nem tudtam elképzelni az összeadott számokat.  Az én esetemben a táncterem volt az a hely, ahol kiteljesedhettem és azt érezhettem, hogy valamiben én is tehetséges vagyok :) Itt mozoghattam és nem korlátozott senki abba, hogy valamit nem úgy csinálok mint ahogyan azt kellene. Lásd matematikában jó esetben egy összeadásnál csak egyféle megfelelő megoldás adható. 

 Visszatérve az ötös pont hasznosságára, az jutott eszembe, hogy egy ilyen szereplés az emberek 90 százalékának kívül esik a komfortzónáján, nekem is. :) Mégis elvállaltam, legyőztem a félelmeimet és cserébe gazdagabb lettem olyan tapasztalatokkal, amikkel felvértezve jobb előadóvá válhatok. Ugyanakkor azt is be kell látnom, hogy tényleg sokat segíthet, ha az ember elmegy egy motivációs beszélgetésre és tanul mások élettapasztalataiból. 

Korábban már írtam arról nektek, mennyire fontosnak tartom az egész életen át tartó tanulást és a különböző képzéseket de most egy konkrét példán keresztül szeretném megmutatni, mennyire hasznos, ha folyamatosan képzed magad. Egy vállakozói program pályázata részekenént el kellett végeznem egy vállalkozói ismereteket oktató tanfolyamot. A pályázat célja, hogy segítsék a 20-30 év közötti ifjoncok vállalkozóvá válását.

Abszolút azonosulni tudok a céllal: a mai világban a fiatalok szerintem egyre tudatosabbak és egyre inkább szeretnének vállalkozni, hogy új trendeket, saját ötleteket modern gondolkodással alkothassanak meg. Csakhogy az ötlet megvalósításának kikerülhetetlen része egy vállalkozás megalapítása. Annak tudatos felépítése és folyamatosan nevelgetése. Ez pedig nem könnyű, hiszen a vállalkozás alapvető feladata az önmegvalósítás, de azért az sem nagy baj, ha biztosítja a megélhetésünket :)

Ehhez pedig profi cégvezetés kell, egyéni vállalkozóknál tönnybire te magad vagy, aki mindent intéz – ha profi céget akarsz, akkor minden területen helyt kell állnod.

Nekem eddig nem sok közöm volt a termékek életgörbéjéhez, a markentingmix-hez, de a számviteli kötelezettségről sem tudtam semmit :) Sőt a legelején igazából még azt sem tudtam, hogy mennyi mindent nem tudok :)

Úgyhogy nem nagyon volt ami elriasztott volna, így én is belevágtam és jelentkeztem a pályázatra és egyben a 100 órás vállalkozói ismereteket adó tanfolyamra, amihez azért sikeresen megugrottam a belépőnek számító szintfelmérésen is.

100 óra azért nem kevés, elég sűrűnek ígérkezett a program, ráadásul remekül időzítettem a dolgaimat: ebben az időszakban kora reggeltől délig gyakorlatot töltöttem az Országos Rehabilitációs Intézetben, ahol még többet tanulhattam a sérültek és a rehabilitáció világáról – ez az amit igazán közel érzek magamhoz, nagyon fontos volt nekem és nagyon élveztem az egészet. De az nem volt piskóta, (hanem kakaóscsiga:) hogy szinte 1,5 hónapon át az ORI-ból egyenesen az IOSZIA képzésére mentem. Éles váltás volt a sportfizioterápia részletes tanulmányozása után vállalkozási és gazdasági ismeret, jogszabályokat és még sok olyan egyéb témát hallgatni, ami sokkal kevésbé mozgat meg.

" If the plan doesn't work change the plan not the goal"

Az üzleti terv megírása, pontosabban annak tolófájdalmai azonban megértették velem: a vállalkozásom létrehozásához, elindításához és fenntartásához nélkülözhetetlen ismeretek ezek. Vállalkozóként sok felelős döntést kell hozni, és nagy részüket még azelőtt, hogy valóban vállakozó lennél: egyéni vállakozó legyek, bt vagy kft, hogy szeretnék-e áfa-körbe tartozni vagy sem, s hogy milyen kötelezettségeim vannak, aminek elmaradása miatt szankcionálhatnak - ezek mind szerepeltek a tananyagban. Meg persze sok minden más is és bár az elején nem volt könnyű megbarátkoznom a hivatalos szövegek kacifántos nyelvezetével, de ebben is sokat segített a két tanárom. Ők szerintem pontosan látják, mennyire nehéz egy fiatalnak vállakozást indítani, nulla üzleti tapasztalattal. Éppen ezért az oktatás során is a gyakorlaton volt a hangsúly: szituációs feladatokkal, egymás üzleti terveit elemezve, kiegészítő interaktív gyakorlatokkal teltek a délutánok, de volt még személyes konzultáció is, ahol a saját vállakozásom problémásabb részeit elemeztük és (a gazdasági és marketing végzettségű) tanárok sok hasznos, a valós életben működőképes tanáccsal láttak el.

Tetszett, hogy a képzésnek minőségi online felülete van, a modulzáró vizsgákat is itt tudtam megcsinálni, de számtalan tanagyag és kiegészítő gyakorlófeladatok is elérhetők, ami nekem sokat segített. Nekem pedagógia képzettségem van, de ettől függetlenül is azt gondolom, hogy sokkal üdítőbb interaktívan, prezentációval, folyamatos visszacsatolással, valamint egyéni konzultációkkal tanulni, különösen olyan témában, amiről keveset (sem:) tudtam. Ami alapvetően baj: nem lenne rossz ezt a témát korábban tudatosítani, hogy kevesebb olyan legyen, mint én, aki 26 évesen találkozik elöszőr az üzleti terv létrehozásának problémakörével. Lehetséges, hogy már az általán vagy középiskolában sem ártana ilyesmikkel foglalkozni. :) Ugyanakkor hálás vagyok, hogy mindebben szakemberek segítettek nekem, s amikor picit elrugaszkodtam a földtől és sokmindenről álmodoztam, hogy mit lehetne a vállalkozásommal kezdeni, akkor visszahúztak a földre és elmagyarázták, hogy ezek miért nem lehetségesek, vagy éppen idővel hogyan fog kipukkadni az én elképzelt kis lufim. :)

Amúgy mindenkinek ajánlom az IOSZIA honlapját: alapvetően felnőttképzéssel foglalkoznak, OKJ-s képzéseket, tanfolyamokat, tréningeket tartanak – az irodai asszisztenstől, a biógazdálkodón át a CNC-gépkezelőig mindenféle érdekes szakmát lehet tanulni. Én tőlük ezt a képzést kaptam, ahol úgy gondolom, hogy több lett a tudásom az ott töltött időtől és megérte bejárni. :)

Végül a  100 órás vállalkozó képzés zárásaként összetett vizsgát kellett teljesíteni. Egyrészt a tanfolyamnak része volt az üzleti terv elkészítése, így azt egy bizottság értékelte, és persze be kellett bizonyítanom azt is, hogy tisztában vagyok a vállalkozás és az üzleti élet alapjaival.

És sikerült. :)Végül még egy szép oklevelet is kaptam.

Persze ezzel még nincs vége, a terveim megvalósításához még sok lépcsőfokot kell megmásznom, de egyre közelebb vagyok hozzá, hogy saját vállalkozásom legyen és minél több ember megismerhesse a tánc, és mozgás erejét. Mert én alapvetően abban hiszek, hogy a művészet mindenkinek segíthet, hogy kiteljesedjen és boldogabb életet élhessen, hogy kifejezhesse önmagát és eltűnjenek a korlátok, nemek között, rasszok között, képességek között és legyen legalább egy hely, egy táncterem ahol egyenlőek vagyunk.

Mert a tánc mindenkié :)