Az első poszt nehéz ügy: annyi minden mondanivalóm van, egész kis novellát tudnék írni a szenvedélyemről=munkámról, meg persze az életemről, a családomról...később erre is sor kerül majd, hiszen nagyon sok mindenre magyarázatot ad az, hogy honnan jövünk és kik, hogyan kísértek az utunkon, és milyen élmények, történések táplálják a motivációt bennünk.
Elsőként azt szeretném megosztani veletek, hogyan kerültem közelebbi kapcsolatba a tánc világával. Ehhez időbe vissza kell mennünk egészen 1994-ig, négy éves koromhoz, amikor részt vettem életem első jazz-balett óráján, aminek végén odafordultam édesanyámhoz és kijelentettem neki: „Anya! Én olyan szeretnék lenni mint Judit néni.” Ő volt életem első tánctanára. A mai napig emlékszem Judit nénire, mindig mosolygott és kedves volt, magas, szőke hajú és kecses mozgású tanár, aki mindig a pontos mozdulat kivitelezésének a megtanítására törekedett
Arra is tisztán emlékszem, hogy amikor az óvodában mindenki más aludt a kinyithatós kiságyán én félrevonulva üldögéltem és csak azt vártam, hogy a szüleim értem jöjjenek és elvigyenek Judit nénihez az órára. Minden alaklommal izgatottan vártam, mikor nyílik ki az ajtó és indulhatunk végre át a Budai Táncklubba.
Persze innen hosszú, rögös és kacskaringós út vezetett odáig, ahol most tartok.Gyerekként megfordultam a Villányi úti mozgás stúdióban, ahol művészi tornát tanultam, majd rájöttem, hogy nekem abból hiányzik a táncosabb és önkifejezőbb forma, így elindultam a táncművészeti iskolák felé és tanultam a Talentum Táncművészeti Szakközépiskolába valamint a Madách Musical Táncművészeti iskolában is. De jártam akrobatikus rock and roll edzésekre, ahol csapatban és párosban is versenyeztem. Táncművészeti vonalon olyan tanáraim voltak, akik megengedték, hogy szokatlanul fiatalon koreografáljak, vagy éppen megtarthattam a bemelegítést az órán elején.
Érettségi után felkeltette érdeklődésemet a tánc és a sérültek kapcsolata és elvégeztem egy aerobik edzői szakmát, gyógypedagógiai asszisztens képzést és még egy amerikai táncterapeutai végzettséget is szereztem. A főiskolai éveim alatt elkezdett egyre jobban érdekelni, hogy Magyarországon milyen lehetőségei vannak a mozgásukban és értelmükben akadályozottak számára, hogy rekreációs, fejlesztő és táncos foglalkozásokon vehessenek részt. Eljutottam többek között a Pető Intézetbe, a Mozgásjavító Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménybe, valamint különböző táncos egyesületekhez. Rá kellett döbbenem, hogy kevés olyan foglalkozás található hazánkban, amelyek a fejlesztést és a táncművészetet, vagyis a rekreációt és a rehabilitációt egyszerre, egy adott foglalkozás keretein belül használják fel. Elhatároztam, minden erőmmel azon leszek, hogy meghonosítsam itthon is ezt a komplex rendszert, hazai úttörője legyek a rekreáció és a rehabilitáció összekapcsolásának. Sok jól működő külföldi példát láttam már erre, például amikor Finnországban ismerkedtem a valódi integratív táncóra gyakorlati megvalósításával, vagy hogyan is néz ki az USA-ban egy fejlesztő balett óra.
Sok helyen jártam, sok mindent láttam, beszélgettem szakemberekkel, de igazából az érintett meg a legjobban ebben a viszonylag újszerű koncepcióban, hogy saját magam is megtapasztalhattam milyen az, amikor a sérültek egy kis idő, kicsit több figyelem és némi gyakorlás után képesek kivitelezni a gyakorlatokat.
Tapasztalataim alapján annyira újszerű a rekreáció és a rehabilitáció összekapcsolása, maga a TáncRehabilitációs foglalkozás, hogy előfordul az is, hogy teljesen organikus úton, szinte spontán születnek újabb és eddig még általam nem ismert megoldások, technikák: így született példádul az apás óra, ami fantasztikus érzelmi többlettel tölti fel a szülő-gyermek kapcsolatot, hiszen ilyenkor az apukák együtt táncolnak sérült gyermekeikkel egy kötetlen, de mégis behatárolt mozgásformában.
Elsőre talán elég lesz belőlem ennyi :)
Ha velem és a TáncRehabilitáció bloggal maradsz és követed a beszámolóimat, akkor részletesebben is beleláthatsz majd, hogy milyen foglalkozásokat tartok, hogy ezek milyen segítséget nyújtanak a különböző szintű sérültek számára és arról is szó lesz majd, hogy milyen kiegészítő terápiákat és technikákat tanulok, s hogy ezeket hogyan tudom integrálni a folyamatosan frissülő és egyre hatékonyabb módszerembe. És persze a személyes érintettség miatt megosztom majd veletek azt is, hogy személy szerint nekem mennyit segített a tánc és mennyire képes az megváltoztatni az ember életét, igen a sérültekét is – mert a tánc mindenkié.
