Sokszor eszembe jutott már, hogy leírjam nektek mi volt az a meghatározó első élményem, ami elindította bennem a gondolatot, hogy létrehozzak egy olyan táncórát, ahol a mozgásukban és /vagy értelmükben akadályozottak is részt tudnak venni, ezáltal részesei lehetnek a tánc adta örömben. :)  Hiszen ha jobban belegondolunk, hamar egyértelművé válik, hogy a fogyatékkal élők számára a legtöbb sport, fitnesz, de szinte a legtöbb mozgásos rekreációs kikapcsolódásra szolgáló lehetőségek is limitáltak.

A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes- Carl Rogers

Sokszor én is a saját bőrömön tapasztalom mennyire erős a társadalmi elvárás, hogy a világban mindenkinek tökéletesnek kell lennie ­– ebből fakadóan pedig nehezen fogadjuk el a másságot. Ezen előítéletek miatt talán eszünkbe sem jut, mennyire magától értetődőnek kellene lennie, hogy mindenki maga döntse el, mihez szeretne kezdeni, mégpedig képességeitől függetlenül. Hiszen Te magad is, aki ezt olvasod, magad döntesz az életed részleteiről, hogy tetszik-e neked a mozgás és a tánc, szeretnéd-e kipróbálni vagy sem. Elhatározod, megcsinálod és ennyi. De lehet-e akadály, hogy nem tudsz bejutni egy táncterembe (mert nincs akadálymentesítve), vagy esetleg még rosszabb: a tánctanár nem tud mit kezdeni a helyzettel….például, hogy valaki kerekes székes. Persze ez nem feltétlenül az ő hibája, de akkor is, valós helyzet, amivel kezdeni kell valamit. Neki, neked, nekem, mindenkinek.  Apropó erről jut eszembe, mi az hogy másság? Sokszor, ha közelebbről megvizsgáljuk, a dolgokat rájövünk, hogy a másság nem is olyan más. :) 

(Kép forrása: internet és saját szerkesztés)

Mindenkinek van egyfajta belső indíttatása, ha másért nem azért, hogy aznap felkeljen vagy éppen ellenkezőleg, hogy miért ne keljen fel. Ez nekem is nyilvánvalóan megvan a magam kis életében. Sokszor jut eszembe és rengeteg erőt ad, az első élményem a tánccal és a sérült emberekkel, ami a középiskolához köthető: az alternatív személyközpontú Carls Rogersben jártam ki az utolsó két évet a gimnáziumból (amit nagyon köszönök a szüleimnek :)))) Imádtam oda járni. :)          

Olyan ez mint egy mag, amelyet elvetettem és több-kevesebb türelemmel várom azóta is, hogy növekedjen és legyen egyre nagyobb a kis csemetém. Természetesen ápolom is és igyekszem jó növénygondozó lenni. (Ha már ennél a hasonlatnál maradtam. )

Szóval az osztályban volt ízületi problémákkal küzdő, csípőficamos, autista, személyemben a többszörösen diszes és így tovább, illetve volt olyan fiatal is, aki akár 3 nyelven is beszélt, mivel multikulturális közegben nőtt fel, félig olasz, félig holland családban. Eléggé vegyes társaságról beszélhetünk, olyan igazi alternatív integrált csoport. Szeptemberben azon gondolkoztunk, mennyi minden kell a decemberi szalagavatóhoz, ami mindenki életében fontos és hatalmas élmény. A tánctanár volt az utolsó gondunk, de amikor végre előkerült ez a téma, annak az lett a vége, hogy közösen kitaláltuk: mi lenne, ha én tanítanám meg az osztálynak a keringőt. Soha nem felejtem el ültünk egy osztályfőnöki órán és Francesco az olasz osztálytársam felkiáltott: -„ Sarah táncol, legyen ő a tánctanár.” Nagy köszönettel tartozom neki. :)

Elkezdtünk lázasan készülődni, én videókat bújtam és tele voltam ötletekkel: legyenek egyéni részek a koreográfiában, tanuljuk meg az angol és a bécsi keringőt is egy kicsit stb. Az első órán a közösségtől abszolúte nem féltem, mármint, hogy hogyan oldjam meg a tánctanítást, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk ­– ami számomra tökéletes normális közeg. Számunkra az elfogadás magától értetődő volt, és az is, hogy különbözőek vagyunk, ami így tökéletes. :)

Carl Rogers  pszichológus, iskolánk névadója a humanisztikus pszichológia egyik alapítója, az ő szellemiségében alakították ki a tanintézményt. (Hahahaha, TANINTÉZMÉNY…, most nagyon nevetek, hiszen a sulinak semmi köze nincs ahhoz, ami eszünkbe jut, ha azt halljuk tanintézmény.)  Egy olyan helyet képzeljétek el, ahova azért jártunk be reggelente, hogy a közösségben lehessünk, hogy játszva tanuljunk, hogy meghívjunk embereket és beszélgessünk velük és egymással érdekes témákról, ahol azt tanították, hogy az elfogadás, a szeretet, valamint az önmegvalósítás a boldogság megélésének természetes útja és ebben kell támogatni a felnövekvő nemzedéket.

(Kép forrása: internet)

 Szerintem a közösségnek és az osztálynak köszönhetem, hogy még ma is ez a téma foglalkoztat.  Emlékszem mennyire nyilvánvaló volt mindenkinek, hogy mit kell tenni a közös cél eléréséért: amikor az egyik lépés nehezen ment valakinek, azt átvettünk többször, vagy volt akivel ott maradtam, és az is megtörtént hogy az órák közötti szünetekben gyakoroltunk, vagy megkértük az ofőt, hogy táncolhassunk az osztályfőnöki órán is.  De ha valakinek nagyon nem ment egy lépés a végén már nem én mutattam meg, hanem az osztálytársaim egymásnak mutatták a lépéseket, és persze teleraktuk a közösség ötleteivel a koreográfiát, például a köralkotás is így került bele. :)

( Kép forrása: saját) Igen én vagyok.... a bal oldali kacagó. :) 

Aztán bekövetkezett a nagy nap, borzasztóan izgultunk, de gondolom ezt nem is kell ecsetelnem. Hoztam is egy kis videót, hogyan sikerült végül a színes osztállyal megalkotnunk a közös táncunkat. Ti észreveszitek, hogy vannak benne mozgásukban vagy értelmükben korlátozott személyek? Mert én nem. :)

 Valahonnan innen indultam,ez volt az egyik meghatározó közeg, később a Wesley János Főiskolán tanultam és a második évben azon gondolkoztam milyen témából szeretném írni a szakdolgozatomat, nem volt kérdés hogy miből. :)

Ha kíváncsi vagy arra, hogy min nem kellett sokat gondolkodnom, akkor gyere vissza jövő héten is, és többet is megtudhatsz a szakdolgozatom témájáról és a főiskolai élményeimről. Bocsi, éppen vizsgaidőszak van, most nem fér bele több. :)